131 esztendeje született Mindszenty József, Magyarország utolsó hercegprímása

A posztban szerepel: "Mindszenty szülei Pehm János és Kovács Borbála húszholdas szőlő- és földművelők voltak. Apja fiatal korában községbíró, majd közgyám, egyházközségi és később iskolaszéki elnök volt, 1890. január 28-án vette feleségül Csehimindszenten Kovács Borbálát. Mindszenty (Pehm) József igen gondos vallásos neveltetését az anyjától kapta, akiről ezt mondta: "Eszes, csendes, finom asszony volt, aki odaadással végezte a házi teendőket, mintaszerűen nevelt, gondozott bennünket, s ugyanakkor apánk mellett is ott állt a nehéz mezei munkákban. Igen jellemző tulajdonsága volt, hogy – szívóssággal és körültekintéssel – csaknem minden életrevaló tervét végre tudta hajtani, nagy nehézségek előtt sem torpant meg. Neki köszönhetem, hogy az elemi iskola elvégzése után gimnáziumba kerültem.” Később, úgy fogalmazott: „Amivé lettem, anyám érdemeinek és imáinak köszönhetem". Pehm József, az elsőszülött gyermek, miután Csehimindszenten elvégezte az elemi iskolát, 1903-tól a szombathelyi Premontrei Gimnáziumban folytatta a tanulmányait. Leérettségizett és papnövendéknek jelentkezett a szombathelyi püspöki szemináriumba.

Kispapként a szombathelyi szemináriumban nevelkedett. 1915. június 12-én gróf Mikes János megyés püspök szentelte pappá a szombathelyi Sarlós Boldogasszony-székesegyházban. 1917. január 26-ától lett a zalaegerszegi főgimnázium hittanára.

Egész politikai pályáját, a politikával való foglalkozást is meghatározta számára Magyarország első világháborús veresége és a királyságot szétverő forradalmak élménye. A társadalmi rend bukásaként érte meg az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását, az uralkodó császári, illetve az állam ügyeiben való részvételről való lemondását, a köztársaság kikiáltását, az újabb, még elfogadhatatlanabb vörös forradalmat és a román megszállást.

1942 augusztusában változtatta meg német eredetű családnevét – szülőfaluja, Csehimindszent után Mindszentyre. Az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában őrzik levelét özvegy dr. udvardi és básti Udvardy Jenőné boldogfai Farkas Margithoz (1888–1972) Révfülöpre, amelyet 1942. szeptember 10.-én írt: "A névváltoztatás nagy gondot okozott. Ötven évig hordtam – úgy érzem becsülettel. Ha ismertek, ezzel ismertek. Most már az új név inkább a fejfámra kell. Legjobb esetben enged Isten tíz évet munkára, ez már naplemente tollnak, szónak... Megtettem. Németországban irtózatos propaganda folyik annak igazolására, hogy hazánkat nevek szerint németek lakjak. Egy vezető zalai tisztviselőt felszólítottak neve után: lépjen a Volksbund-ba. Hosszú ideig vívódtam, megviselte a lelkemet. De ha ezt egyszer magyar érdeknek láttam, meg kellett tennem ".

1944. március 4-én XII. Piusz pápa veszprémi püspöknek nevezte ki. március 25-én az esztergomi bazilikában Serédi Jusztinián bíboros, prímás, esztergomi érsek szentelte püspökké. Hivatalát március 29-én, épp születésnapján foglalta el.

Püspöki jelmondatául a „Devictus vincit” (legyőzetve győz) mondatot választotta. Szigorú és következetes munkája során számos iskolát és plébániát alapított.

Amikor a nyilas hatalomátvétel után 1944. november 4-én Szálasi Ferenc esküt tett a Szent Koronára, az új nyilas hatóságok minden közalkalmazottól megkövetelték, hogy esküt tegyen a nyilas hatalomra. Ekkor készítette Mindszenty azt a tanulmányvázlatot, amelyben összefoglalta hitvallását, írásának címe: Juramentum non – nincs eskü. Alcíme: A forradalmat és az Egyházat egyszerre szolgálni nem lehet. Amikor a front elérte a Dunántúlt, Apor Vilmos győri, Mindszenty József veszprémi, Shvoy Lajos székesfehérvári püspök és Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát a Dunántúl főpásztorainak memoranduma volt az a tiltakozó levél, amelyet az ország elpusztítása és a zsidóüldözés ellen fogalmaztak meg. Mindszenty püspök a harcok beszüntetését követelő, Dunántúl főpásztorainak memoranduma címet viselő iratot 1944. október 31-én személyesen adta át a nyilas kormánynak.

Két hét múlva papjaival együtt letartóztatták. A memorandum négy aláírója a nyilasok célkeresztjébe került. Mindszenty 1944. december 22-én került a sopronkőhidai fegyházba 26 pappal és kispappal együtt, és a háború utolsó karácsonyát is ott töltötte.

Sopronkőhidán raboskodott, majd december 29-én boldog Apor Vilmos vértanú püspök közbenjárására átvitték a Isteni Megváltó Leányai apácarend soproni kolostorába és házi őrizet alatt tartották. Itt nyerte vissza szabadságát a szovjet csapatok 1945. április 1-jei bevonulásakor. 1945. április 20-án tért vissza püspöki székhelyére, Veszprémbe.

1946. február 21-én nevezték ki bíborossá. Amikor a pápa a fejére helyezte a bíborosok kalapját, így szólt hozzá: „A 32 közül te leszel az első, akinek vállalnod kell a bíbor színnel jelzett vértanúságot!” Az 1947-48-ra meghirdetett Boldogasszony-év ünnepségein néha százezres tömeg előtt mondott szentbeszédet. Folytatta a politikai küzdelmet és elítélte a németek kitelepítését, a katolikus sajtó korlátozását, ezáltal egyre inkább az antikommunista magyar politika vezéralakjává vált. Síkra szállt a kereszténydemokráciáért, a keresztény erkölcsi törvényeken alapuló társadalomért, amit egyetlen lehetséges alternatívaként tudott elképzelni szemben a kommunista és a magyar baloldali pártok által hirdetett szocializmussal és népi demokráciával.

A második világháborúban vesztes Magyarország a szovjet érdekzónába került. Az 1947-es magyarországi országgyűlési választás alkalmával hatalomra jutott Magyar Kommunista Párt programjában fontos elem volt a tudatosan megszervezett egyházellenes és egyházromboló tevékenység, ezért a szovjet szocialista rendszerre való áttérés során ideológiai támadásokat indítottak az egyházak ellen.

Ezeket a nyilvános támadásokat Mindszenty igyekezett következetesen visszaverni. Mindszenty bírálta az ország közállapotának fokozatos romlását és a politikai rendőrség féktelen terrorját, a kommunisták a politizálás vádját emelték ellene. A bíboros Pázmány Péter szavaival utasította vissza a vádat. „Senki sem tilthat el attól, hogy nézeteimet az ország közügyeiről szabadon elmondhassam. Kötelességem az ország jogai és szabadsága felett őrködni.” A főpap letartóztatását Rákosi egyre durvábbá váló fenyegetőzései vetítették előre: „Hogyha Mindszentyvel az egyház nem csinál valamit a legközelebbi hetekben, akkor majd csinálunk mi, és ha egyszer kézbe vesszük a fiatalembert, akkor Róma kapálózhat, mert a magyar demokrácia stabilitásának jele, hogy mit csinál azzal az emberrel. És nekünk meg kell mutatni, hogy ez a rendszer stabil, nem lehet velünk tréfálni.”

1948. december 26-án hűtlenség, kémkedés, a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmény és valutaüzérkedés gyanúja alapján a rendőrhatóság őrizetbe vette és letartóztatták. A házkutatás befejezése után az elé tett jegyzőkönyvet nem írta alá. A bíborosok nemzetközi tekintélyére és jogállására hivatkozva tiltakozott a házkutatás önkényes végrehajtása ellen. A hírhedt ÁVH központban, az Andrássy út 60-ban megkezdték kínzását és kihallgatását. XII. Piusz pápa 1949. január 2-án levelet küldött a magyar püspöki karhoz. Az Acerrimo Moerore kezdetű levelet Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek kínzása és bebörtönzése kapcsán írta.

Az ÁVH által foglalkoztatott két írásszakértő, Sulner László és felesége Fischof Hanna tanúsították, hogy ők maguk hamisították a per okmányait, s hogy tudomásuk szerint Mindszentyt a vallatások heteiben és a tárgyalás alatt vegyszerekkel preparálták. Mindszenty saját kezűnek feltüntetett vallomásait is ők hamisították.

Az 1949. február 3. és február 8. között a Budapesti Népbíróság a IX. 254/1949 számon lefolytatott koncepciós perben Mindszentyt életfogytig tartó fegyházra ítélték. Az utolsó szó jogán, békét kért az egyházának, a magyar államnak és a lelkének.

XII. Piusz pápa 1949. február 12-én kiközösített mindenkit, aki részt vett Mindszenty elítélésében. Az Acerrimo Moerore kezdetű apostoli levelében nyilvánosan elítélte a bíboros bebörtönzését és kiemelte a per során tanúsított nem megfelelő bánásmódot.

A bíboros az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörése után október 30-án szabadult ki az ÁVH-s őrség által biztosított házi őrizetéből a felsőpetényi kastélyból.

Az 1956-os forradalom utolsó napjaiban rádióbeszédeket mondott, budavári rezidenciáján fogadta a külföldi delegációkat, és azonnal fölmentette hivatalukból a kommunistákkal kollaboráló papokat. November 3-ai rádióbeszédében nem nyitott frontot a kommunista Nagy Imre vezette kormány ellen, de annak tagjait a „bukott rendszer örököseinek” nevezte.

Az 1956. november 3-i rádióbeszédét a szocialista propaganda évtizedeken át, mint a reakció bizonyítékát ismételgette, a kibontakozó politikai-ideológiai harcban az „egyházi nagybirtokok visszakövetelését”, hamisítva, mint a beszédben expressis verbis elhangzott kitételként idézték. A prímás beszéde azonban nem az egyházi birtokokat, hanem az egyház régi és bevált intézményeit követelte vissza, kifejezetten megnevezve a sajtót és a szerzetesrendeket.

A bíboros november 4-én hajnalban az amerikai követségen kért menedéket, és azt meg is kapta. A döntés nehéz volt, mert a nemzetközi jog értelmében a nagykövetségek ilyen menedékjogot nem adhatnak, és az amerikai gyakorlattal is szemben állt ez a lépés. Jól mutatja ezt, hogy a korábban éveken át szovjet fogságot elszenvedő Kovács Béla is hasonló módon kért menedéket november 4-én, de azt nem kapta meg. A bíboros tartózkodása a nagykövetségen nem jogi, hanem politikai döntés eredménye volt, ex lex állapotot jelentett, ami az amerikai fél számára is kényelmetlen volt, ugyanakkor hosszú időre közvetett beleszólást biztosított az amerikai félnek a magyar belpolitikába.

1967-ben újra napirendre került a „Mindszenty-kérdés”. A magyar vezetők célja az volt, hogy a bíborost a pápa mentse fel esztergomi érseki funkciója alól, mielőtt távozik az országból. Mindszenty viszont távozása feltételéül szabta érseki hivatala megtartását, több bebörtönzött pap szabadon bocsátását, és a Regnum Marianum templom újjáépítését. Az amerikaiak is sürgették a probléma rendezését, mert a főpásztor jelenléte a követségen feszültséget okozott. A bíboros a viták során többször fenyegetőzött azzal, hogy elhagyja az épületet és a magyar hatóságok kezére adja magát – ami évekre visszavetette volna a kétoldalú kapcsolatok normalizálódásának folyamatát.

1971. április 16-án a Szentszék és a magyar állam közötti diplomáciai kapcsolat feléledésének jeleként VI. Pál pápa személyesen fogadta Péter János magyar külügyminisztert. Ez volt az első alkalom, hogy kommunista kormány hivatalban lévő tagja látogatást tehetett a pápánál. A tárgyalások eredményeképpen, az Apostoli Szentszék és a Magyar Népköztársaság megállapodásának megfelelően Mindszenty 1971. szeptember 28-án – szándéka ellenére, de a pápának fogadott engedelmesség okán – elhagyta Magyarországot. Erre a lépésre azért is szükség volt, mert személye akadályozta a magyar állam és az Amerikai Egyesült Államok közeledését.

Felmentése után a világ számos, magyarok által is lakott országát felkereste, és meglátogatta híveit. A Vatikán keleti politikájának köszönhetően a Szentszék általi megaláztatás ellenére folytatta pasztorációs útjait.

1975-ben, kevéssel halála előtt, Mindszenty Ruzsik Vilmos atyával több mint egy hétre ellátogatott Venezuelába, a venezuelai magyar közösséghez, a Venezuelában tartózkodó régi ismerőse, boldogfai Farkas Endre (1908–1994) vezérkari őrnagy meghívására; a hercegprímás 1975. április 10-én csütörtökön érkezett Caracasba, és április 21-én utazott el Kolumbiába. Az ünnepségek során megismerte az ottani venezuelai magyar kolóniát. Ez után a látogatás után egy rövid időre Bogotába, Kolumbiába utazott, ahol Farkas Endre feleségével, Lenz Klárával, özvegy Lenz Józsefné Topits Klárával, Lenz Jánossal, Istvánnal és Ferenccel, valamint Gróza József atyával találkozott, akik a kolumbiai magyar közösséget képviselték. Lenz Klára és édesapja, Lenz József, kereskedelmi tanácsos, már a háború alatt ismerte a hercegprímást; boldogfai Farkas Endre v.k. őrnagy révén kerültek kapcsolatba Mindszentyvel, aki akkoriban még a Városmajor 22-es számú Lenz család házában látogatta meg őket. 1975. április 25.-én volt az utolsó aktív napja Bogotában. Ezután visszautazott Bécsbe már igen gyenge egészséggel.

Visszaútján – gyenge egészségi állapota miatt – ismét Venezuelában állt meg, és beszélgetett Kunckelné Fényes Ildikó venezuelai magyar hölggyel, aki egy idő után teljesítette Mindszenty kérését, hogy a külföldi magyarok kapcsolatot tartsanak, és ismerjék egymást.

Vesebaja egyre súlyosbodott, amelyhez prosztatarák is párosult. Ez utóbbi műtéti beavatkozást igényelt, s ezt el is végezték az érseken, dr. Bianchi vezetésével. Az altatásból azonban már nem ébredt föl.

1975. május 6-án halt meg 83 éves korában a bécsi Irgalmasok Kórházában. Holttestét végakarata szerint Mariazellben helyezték el.

Végakarata szerint – „Amikor Mária és Szent István országa felett lenyugszik a moszkvai hitetlenség csillaga, holttestemet vigyék az esztergomi bazilika kriptájába” – 1991. május 1-jén kezdődött sírja feltárása. A bíboros teste a szemtanúk szerint igen jó állapotban maradt fenn. Újratemetésekor, 1991. május 4-én hamvait az esztergomi bazilikában hívők tízezrei jelenlétében, ünnepélyes gyászmise és világi megemlékezések kíséretében helyezték végső nyughelyére az esztergomi érseki kriptában, az esztergomi bazilika altemplomában.

1991 augusztusában II. János Pál pápa magyarországi látogatása már a negyvenéves vallásüldözés végét jelképezte, amikor a pápa lerótta tiszteletét Isten szolgája, Mindszenty József bíboros síremléke előtt.

A Budapesti Népbíróság a IX. 254/1949 számon lefolytatott koncepciós per ügyében a Legfőbb Ügyészség már 1989 végén perújítási nyomozást rendelt el. Ezt a rehabilitálási eljárást hivatalosan 2012-ben zárták le, oly módon, hogy Mindszenty bíboros teljes jogi, erkölcsi és politikai rehabilitálása megtörtént a magyar állam részéről.

(Fotó: 1956-os magyarországi forradalom, Úri utca, érseki palota udvara, Mindszenty bíboros beszéde. Budapest, 1956. november 1.)