1956: Mistral cigaretta Maléter Pálnak

Egy kis személyes bevezető: izgalmas utazás volt 1989-ben történelemtanárként végezni, az utolsó évben a 20. század történelmét már nem a szép csendben kimúló korszak ideológiája, hanem a történelmi tények mentén tanultuk, így aztán II. világháború előtti és utáni korszak, 1956 teljesen más megvilágításba került. Fiatal újságíróként a kilencvenes évek elején pedig mindez kiváló alap volt ahhoz, hogy az addig elhallgatott történeteket, sorsokat ki lehessen bontani a napilap hasábjain. Így jutottam el annak idején dr. Torjay Valter szombathelyi orvoshoz, aki később a 56-os Szövetség Vas Megyei Szervezetének elnöke lett, ott és akkor először a nyilvánosságnak mesélt arról, hogyan élte meg a forradalmat – a fővárosban.

30 évvel később fia, ifjabb Torjay Valter idézte meg az 2020-ban elhunyt édesapja alakját, szellemiségét. Ahogy a tanár-festőművész elősorolta a családtörténet részleteit, megelevenedett a 20. század, amelynek során nemcsak az égiek fonták az emberek sorsát, hanem különböző kaliberű politikusok is, ami nem minden esetben könnyítette meg az életutakat. „Édesanyám részéről Vas megyei vagyok, iparosok, építőmesterek, cselédek, cipészek vannak az ősök között. Apám ágáról a nemesség, a nagypolgárság képviselői adják a múltat: köztük partiumi, Szatmár megyei, észak-erdélyi felvidéki családokkal, sok jóra való emberrel.

Édesanyám 1962-ben végzett az orvosi egyetemen, neki ez régi indíttatása volt, a kiváló eredményei ellenére Pető Ernő segítsége kellett ahhoz, hogy bekerülhessen. Neurológusnak tanult, később lett pszichiáter. Édesapámnak kacifántos élete volt, mert apja építőmérnök volt, ami azzal járt, hogy különböző városokban dolgozott, Gyula, Nyíregyháza, Székesfehérvár, majd az erdélyi újraegyesítés Székelyföld következett, ahol aztán nagyapám egy jóval fiatalabb nő miatt elvált a feleségétől. Apám ezután bekerült a pesti Szent Imre kollégiumba, és szülői tanácsra lemondott a gyerekkori álmáról, hogy egyiptológus legyen, és helyette orvosnak tanult.

A főváros 1944-es ostroma is itt érte, tagja volt az egyik egyetemi rohamzászlóaljnak, meg is sebesült a szovjetekkel vívott harcban. Szálasira már nem tette le az esküt – érdekesség, hogy a rokonságba tartozott Platthy Pál altábornagy is, aki később benne volt a Nemzeti Ellenállási Mozgalom vezetésében, Szegeden pedig megakadályozta Szent-Györgyi Albert és Fricsay Ferenc karmester deportálását.”

Idősebb Torjay Valternek az egyetemet sikerült befejeznie a háború utáni igencsak mozgalmas és diktatúrába forduló időszakban. Nem ment egyszerűen, egy évre kicsapták az egyetemről, miután szóvá tette az ávósok kegyetlenségeit. A diploma után került Szombathelyre az ötvenes évek elején Szabolcs Zoltán főorvos osztályára sebészként, ahol rengeteg jó szakember jött össze.

„Édesapám szegényen élt, Budapesten élő édesanyját és beteg bátyját is támogatta. Amikor 1956-ban kitört a forradalom, nagyon aggódott értük ,és amúgy is úgy érezte, ott a helye az események sűrűjében. Egy gyógyszerszállítmánnyal utazott fel Pestre, jelentkezett is Maléter Pálnál, hogy neki van harci tapasztalata – valahol még őrizzük azt a Mistrál cigarettásdobozt, amiből apám Malétert megkínálta. Mivel harcosból volt elég, orvos viszont nem, ezért megkérték apámat, hogy az egyik klinikán dolgozzon. És ő másokkal együtt megállás nélkül, napokon keresztül operált, csokoládéval etették őket az asszisztensek. Mindenszentek napján jött haza, arról mesélt, hogy az egész főváros ki volt világítva, minden ablakban égtek a gyertyák.  A forradalom után közvetlenül nem piszkálták, de aztán 1957-ben elkezdték provokálni, nem volt hajlandó az ENSZ állásfoglalást elítélő nyilatkozatot felolvasni.

Aznap este ügyeletes volt, a frissen műtött betegek mellől vitték el, megverték, elvették a szemüvegét, beszórták a zárkába.  Akkora volt a közfelháborodás a városban, hogy kiengedték, de utána mindenben megnehezítették az életét, de nemcsak az övét, édesanyámét is, aki abszolút apolitikus alkatként a világ legszelídebb embere volt. Apámat kirúgták a sebészetről, próbálta a szülészetet, végül az urológián kötött ki. Közben Toronyba kitették körzeti orvosnak, mivel nem volt hajlandó soron kívül megvizsgálni egy elvtársat.  A nyolcvanas években kezdett jobb sorsra fordulni a sorsa, bekerült a MÁV rendelőintézetbe, kinevezték orvos-tanácsosnak. Hogy miképpen viselte mindezt? Hihetetlenül kemény természete volt, a megpróbáltatásai felébe más belehalt volna. Minden hátrány ellenére vállalta a véleményét, aztán az élete végén megkapta az elismeréseket, ezek  jólestek neki.

Meg is változott öreg korára, nyugodtabb és toleránsabb lett, korábban mindenáron és gondolkodás nélkül kiállt az igazság, az igazsága mellett. Megnyugvást hozott neki, hogy a forradalom megítélése a helyére került. A teljes képhez hozzátartozik, mind a testvérem, mind én az életünk során gyakran éreztük, hogy másképp kezelnek bennünket, aminek egyik fő oka nyilván apánk szereplése volt:  például nehezebben jutottunk álláshoz (a húgom máig szabadúszó). Az új generációk már keveset tudnak 1956-ról, de még a Kádár-korszakról is, viszont az én gyerekeim természetesen tisztában vannak apám és a család történetével. A nagyobbik fiam, aki az életkorából adódóan jól ismerte nagyapját, most történelmet tanul az egyetemen.”

Interjút készítette: Török Tibor.