A barátság a legnagyobb ajándék: Weöres Sándorral való barátságáról vall Csernus Mariann 

A Kossuth- és Baumgartner-díjas Weöres Sándor költő, író, műfordító, irodalomtudós Psyché című művét 1972-ben önálló estjén mutatta be a Kossuth-díjas Csernus Mariann, akit 1950-ben szerződtetett – Bessenyei Ferenccel, Raksányi Gellérttel együtt – a Nemzeti Színház, amelynek örökös tagja.   

„Életem legfontosabb barátja volt Weöres Sándor. Még diákként találkoztam vele a budapesti Veres Pálné Leánygimnáziumban, ahová az igazgatónő hívta meg, aki ismerte őt. Az egyik versét mondtam el. Nyilván azért én, mert folyton verseket szavaltam, önképzőköri versenyeket nyertem. Aztán elveszett egy időre az életemből. Majd megjelent a Psyché – Egy hajdani költőnő írásai – című remekműve. S ekkor döntöttem úgy, hogy megtanulom. Életem egyik sorsfordulójának bizonyult. Onnantól kezdődött egy mély kapcsolat Weöres Sándorral és feleségével, Károlyi Amyval (József Attila-díjas költő, műfordító; 1909-2003). A pályám egyik csúcsa volt a Psyché elmondása. Belesűrítettem két órába. Az egész országban nincs olyan kultúrotthon, ahol nem mondtam el. Fölemelt. Jóval többet kaptam általa, mint amennyit megérdemeltem. Amikor először hallotta Sándor, úgy emlékszem, lehajtotta a fejét. És láttam, hogy könnyezik. 

Ő géniusz volt. Egyike a legjelentősebbeknek, részben, ami a költészetet illeti, de az egész emberi habitusa és létezése… Egyszeri jelenség volt. Vallom, ővele: ’Ha kérdik, ki vagy, ezt mondd: / egynemű vagyok a széllel, / folyó sodrával, / esőcsepp hullásával, / madár röptével, / fapadlón járó facipős ember lába zajával… Még nem vagyok egész / és mire az lehetnék, / már több leszek annál, / hogysem magamban lehessek egész. / Még nem is élek, / nem is fogok élni: / életnél teljesebb / leszek a holtom után. / Ezt mondd, ha kérdezik, ki vagy.’ Ő valamiféle mindenséget jelentett. Meg kell, hogy mondjam: beszélni nem nagyon szokott. Az ember fölment hozzá, a felesége, Károlyi Amy főzött egy jó kávét, vagy volt ott más barát, vagy nem. Sándor feküdt a díványon kockás pléddel, ölében a mindenkori macskával. És akkor az ember úgy mondta a dolgait, ő csak egy-egy kérdést tett fel.”

Az soha nem okozott gondot, hogy Weöres Sándor „macskás”, Mariann pedig „kutyás” gazdi? „Ezen még nem gondolkodtam el. Mert a Sándor számomra mindent jelentett. Annyira sokat. És hogy így, az állat-viszonylatban… Mindig volt cicája. Odajött hozzánk, ott volt köztünk. Nekem soha nem volt macskám. Néha arra gondolok, hogy talán azért nem, mert hasonlítunk egymásra. Én is a saját hibáimat, megnyilvánulásaim bizonyos formáit oly mértékben nem szeretem, hogy talán ez az, ami zavar a macskában, hogy tényleg hasonlítok rá. De a kutyára nem.”
Weöres Sándor a magyar irodalomnak az egyik legjelentősebb, legnagyobb alakja. Ám a köztudat mintha még ma sem így tartaná őt számon. „Nehéz erről beszélni. Mert ebben az országban nagyon sok minden nincs azon a helyen, ahol kéne. Könyörgök, hát most miért pont a Weöres Sándort emeljük ki, hogy ő nincs a helyén?  Sokan nincsenek a helyükön. Sándor egyike azoknak a nagyoknak, akiről a verseket olvasók, szeretők, a költészettel foglalkozók egészen pontosan tudják, milyen óriás volt. Akiket nem érdekel az irodalom, a vers, a költészet, azoknak olyan mindegy, hogy Weöres Sándor vagy pedig Sándor Weöres, vagy mit tudom én, kicsoda.”

Weöres Sándor és Károlyi Amy egyek voltak. S ezt a külvilág felé is sugározták.  „Igen. Teljesen. Soha nem felejtem el, hogy Amy már nagyon a vége felé fölhívott telefonon, és azt mondta, gyere el, ha még egyszer látni akarod Sándort az életben. Elmentem, ültem az ágya mellett és fogtam a kezét. Már nem kommunikált, de nekem nagyon jólesett, hogy ott ülök, és visszajön bennem az egész múlt. Nagyon sok minden kötődik hozzá, életem jelentős része. A barátság, ami összeköt minket, a legnagyobb ajándék.”

Drága Művésznő, a Jóisten éltesse még sokáig! „Édes szívem, köszönöm szépen! Ez a Jóistenen múlik. Addig élek, ameddig úgy terveztetett számomra. Nem teszek se érte, se ellene semmit. Most éppen a virágjaimat locsolom meg, a hibiszkuszaimat, amiket valamelyik külföldi utamról hoztam. A madaraim pedig minden nap megkapják a három-négy főtt tojásukat és azon kívül a magokat. Családtagok. Csak éppen nem beszélünk egymással. De van olyan érzésem, hogy talán igen.” 

Szenkovits Péter

Fotó: Bethlen Téri Színház