Hübner János nemzetőr: „Éllen der haza!”

„Amikor 1988-ban kezdett érdekelni a Szent Márton temető, akkor már romokban találtam. A város bombázásakor negyvennégy bomba esett rá, a második világháború után elhanyagolták. Viszont fantasztikus látványával egy festő számára maga volt a Paradicsom” – eleveníti fel érdeklődésünkre Torjay Valter Berzsenyi-díjas festőművész, a Szombathelyi Művészeti Szakgimnázium tanára. „Először Kerner Tivadar néhai kórházi főgondnok, ötvös és ékszerész után kutakodtam, akinek gyönyörű sírépülete volt. Mindenét Szombathelyre hagyta. Próbáltam felhívni rá a figyelmet. Utóbb már a temető megmentése volt a célom. Ez hazánk egyik legrégebbi sírkertje. A Krisztus utáni első századtól 1962-ig voltak itt koporsós temetések, s 1977-ig, a végleges bezárásáig lehetett elhelyezni urnákat. Bonczó István zeneszerző barátommal összeszedtünk annyi koszorút és virágot, amennyit csak tudtunk. Az összes sírra tettünk egyet-kettőt, hogy az illetékesek ne tudják megállapítani, melyiket gondozzák, melyiket nem. Sikerült megmenteni a temetőt. 

Egyszer kifejezetten azért jöttem ki, hogy megtaláljam a ’48-asok sírjait. Az utolsó pillanatban, már esteledett, amikor rábukkantam Somogyi Ignác (1812-1882) honvédhadnagy növényekkel benőtt nyughelyére. Ő a 44-es zászlóaljnak volt a tagja, amely, mint ismeretes, Vas megyéből regrutálódott. S aztán a kilencvenes évek végétől – a művészeti szakgimnazistásainkkal – itt tartottunk március 15-i megemlékezéseket. Egészen a legutóbbi évekig. Ugyanis akadtak olyanok, akik feltételezhetően nem nézték jó szemmel a temetői ténykedésemet. Az egyik ilyen illető valamelyik kiállításom megnyitója előtt állt elém azzal, hogy az a Somogyi Ignác, akinek a sírjánál a diákokkal megemlékezünk, nem az a Somogyi. Állítása szerint ő kiderítette, hogy két Somogyi Ignác volt a megyében, akik ugyanakkor születtek. Érezhető volt, azt akarja, hogy a megemlékezések szűnjenek meg. No, én még azt sem vonom kétségbe, hogy esetleg igaza lehet. De: szerintem már csak az indulatai miatt is gyököt kell vonni a kutatásaiból, ráadásul azóta sem hozakodott elő bizonyítékokkal… Viszont lényegtelen, mert nem az a fontos, hogy kinek a sírjánál emlékezünk. A Szent Márton temető majdhogynem bármelyik pontján tarthatnánk emlékünnepélyt. Hiszen ez volt a város köztemetője akkor, amikor ide helyezték örök nyugalomra az egykori ’48-as katonák földi maradványait. Olyanokét is, akikről tudunk, olyanokét is, akikről nem. Éppen ezért az illető közlésétől egy pillanatra sem rendültem meg. Elhatároztam, hogy ezentúl Hübner János (1825-1905) nemzetőr sírjánál – a Hübner család kriptájánál – emlékezünk meg a diákokkal. Ebbe aztán végképp nem tud belekötni senki. Hübner János erdélyi szász családból származott, de már Szombathelyen született. A XIX. század utolsó harmadában városi tanácsnok s építővállalkozó-téglagyáros volt. Az evangélikus templom építéséhez úgy adta olcsóbban a téglát, ha a tornya 48 méter magas lesz. És ekkora is lett. A Hübnerek háza a mai könyvtár helyén állt. Amíg élt, addig minden március 15-én oda zarándokolt el az ifjúság. Ő kiállt az erkélyre, s azt kiabálta (élete végéig németül beszélt, s csak törte a magyart): ’Éllen der haza!’.  De a mi megemlékezéseink nemcsak róla, nem is csak Somogyi Ignácról szóltak-szólnak, hanem az összes 48-as katonáról, akiket ide temettek. Fontosnak, szépnek tartom, hogy a középiskolások aktív részeseivé válnak egy ilyen megemlékezésnek. Élmény a diáknak. Hazafiságra neveli. Kicsit elevenebbé válik számára az, amit 48-ról tanul. Amikor még Somogyi Ignác sírjánál koszorúztunk, előtte a tanulók lelkesen csiszolták, tisztították a síremléket. Erről filmfelvételek tanúskodnak. Jó lenne újból elmenni oda is. S bár a Hübner kriptánál nem kell tisztogatni, de mindig érződik a gimnazisták felkészültsége, odafigyelése a szerény, ám bensőséges hangulatú ünnepi megemlékezésen, amely, mint máskor, így idén is megelőzi március tizenötödikét.” 

Szenkovits Péter 
Fotó: Nagy Jácint