Korabeli hangulat: a mediterrán ház és környéke

A lassanként terjeszkedő város úthálózatát tucatnyi gyalogos átjáró szőtte keresztül-kasul, még száz évvel ezelőtt is. Sokkal később, ifjú éveimben még bolyonghattam olyan labirintusszerű átjárókban, amelyek félig szűk udvarokból álltak, félig csupasz téglafalak között vittek át a Fő tér környékén egyik helyről a sokszor meglepően elém táruló másikba.

Mára két klasszikus, igazi átjárónk maradt, sajnos mindkettő megcsonkítva. A Fő teret déli irányban elhagyó átjáró kifelé haladva megnyílik, és két modern négyemeletes lakóház között éri el a volt Hosszú utcát, a Thököly Imre utcát.

A másik a Forgó. A Forgó a középkorban az Öreg város piacának gyalogos forgalmát kötötte össze a győri püspökség tulajdonában álló vár falai alatt elterülő másik piaccal.

A két teret a kocsiforgalom számára a Várközjáró (napjainkban Széchenyi István utca) kötötte össze.

A 18. század folyamán Itália északi részéből előbb vándor mesterek, köszörűsök, kőmívesek, majd kereskedők telepedtek le városunkban, akik a Forgó környékén alakították ki központjukat. Legismertebb közülük a Zanelli család volt, akik a ma is álló sarokház tulajdonosaként fűszer- és textíliakereskedést folytattak az épület földszintjén a 19. század második felétől. Volt egy időszak, amikor (nem hivatalosan) Zanelli-köznek nevezte a város népe az átjárót, amelynek hosszú északi oldalán kis műhelyek és kereskedések sorakoztak. Jelenlétükkel Itália városi kultúrájának és életmódjának ízes hangulatát kölcsönözték belvárosunk e sajátos, kedves pontjának.

A sikátor nyugati vége kis térré szélesedett, amelynek déli oldalán három ház állt (1-3-5. számmal). A középső házban bank nyílt, Szombathely Városi Takarékpénztár néven. Az ötös számú ház a kis megyeháza épületéhez kapcsolódott, vagyis a házsor teljesen zárt volt. Ez a kis piazetta fokozta a Forgó különleges, déltengeri városokat idéző hangulatát. Az említett déli oldalon álló Mediterrán ház szerény megjelenésével is ékköve volt a város e pontjának, még a múlt század hatvanas éveiben is. Homlokzatának legfőbb jellegzetessége a harmadik szint középső traktusában megjelenő széles, ám kis mélységű nyitott folyosó, kovácsoltvas korlátjával. Érdekessége még a kevéssé dekorált homlokzatnak az egyetlen vakolati ornamentikát jelentő sima gyámkőminta is, amely a földszinti ablaksor ablakai felett jelenik meg. Ez a gyámkő ismétlődött a főbejárat díszes, reneszánsz stílust idéző, kapuzatot keretező építményének félköríves záródásaként. A Mediterrán háznak e díszes portáljáról nem nehéz képet alkotnunk, mert a Fő téri tömbbelső parkolóhelyeihez vezető átjáróban ennek a kapuzatnak a másolatával állítottak emléket a lerombolt Mediterrán háznak.

A 20. század elején még nagyobb tiszteletnek örvendett az olaszos hangulatú Forgó: amikor 1923-ban Medgyes Alajos megbízást kap a Grünwald fivérektől, hogy elbontásra váró alacsony, szerény emeletes házuk helyett igazi, égbe szökő palotát építsen, amely alkalmas pénzintézeti tevékenységük ellátására is, az építész „velencei stílusú” palotát álmodik megrendelőinek. A Grünwald ház ma is a Fő tér egyik egyedi palotája. Valóban a Canal Grande palotáit idézi az emeleteket átfogó oszloprend szerepeltetése a főhomlokzaton. A keskeny, ívesen záródó ablakok sora  Velence reneszánsz építészetére emlékeztet.  

Varázsos helye lehetne a Belsikátor ismét (és ismét Forgó néven) Szombathely belvárosának… Keveset kellene csak archaizálni dekorációjának ízléssel visszagazdagított szépségének világával. Nagy kár érte Szombathely e kedves kis részletének 20. századi szépségét, amikor meg akarták adóztatni a falsíkból járda fölé kiemelkedő cégéreket. Városunk polgárai felháborodva távolították el hangulatos, városképileg fontos cégtábláikat. Hiányukat a mai napig nem heverte ki öreg belvárosaink üzleteinek sora, és így a szombathelyi Belsikátor sem…

Ha életre szeretnénk kelteni a Nyugat királynőjének jól ismert báját, bizonyosan ilyen kedves apróságok visszaállításával kellene kezdenünk...

 
Balló László
Fotó: Nagy Jácint