A színjátszás bűvöletében: Foki Dániel operaénekes

– A szüleim, a bátyám, a nővérem és jómagam is énekeltem a Szombathelyi Erkel Kórusban. Mondhatom, hogy ez alapozta meg a zenei egzisztenciámat. Már kisfiúként, amikor még csak hallgattam a próbákat, a dalok átjártak, a részemmé lettek.

Foki Dániel operaénekes a kórus hatvan éves jubileumi koncertjén Petur bordalát és Papageno áriáját énekelte el. Csak egy hétvégét töltött a szülővárosában, sietett vissza Berlinbe, ahol jelenleg a Komische Oper stúdiósa. A Varázsfuvola volt az első opera, amit látott, az iseumi előadás lenyűgözte őt. Mégsem a zenei pálya, hanem a színészet vonzotta. Emiatt jelentkezett a művészeti szakgimnáziumba, ahol énekelni tanult. A középiskolás évek alatt azonban elragadta az operák világa, mert – mint mondja – ez egy összművészeti forma, ahol az énekhang, a zenekar játéka, a színészi előadásmód, a színpadkép együtt ad egészet.

– Tanult hangszeren játszani?

– Én próbáltam, de nem igazán van tehetségem hozzá. Érdekelt a jazz-zongorázás, szerettem volna megtanulni, de a gyakorláshoz nem fűlt a fogam.

– Nem hiszem, hogy az énekesnek kevesebbet kell gyakorolni!

– Nem, de azt bármikor szívesen csinálom. Egészen más természetű, mint a kvintet futtatni a zongorán órákon át, hogy tökéletes legyen a technika. Az éneklést nem annyira a mechanika határozza meg, sokkal inkább az egyéni érzés. Általában naponta két óra gyakorlásra szükségem van, mert ha kihagyom, érzem, hogy az izmaim kilazulnak. Van hat-hét dal, amit a meghallgatásokra viszek, ezeket folyamatosan próbálom, de új darabokat is tanulok, ilyen most Ambroise Thomas operájából Hamlet bordala, amit szívesen énekelek.

– Berlinben milyen feladatok várják?

– Úgy fogalmaznék, hogy pályakezdő vagyok. A három berlini operaház közül a legkisebb a Komische Oper, amit a modern operarendezés egyik atyja, Walter Felsenstein alapított 1947-ben. A célja leginkább az, hogy minél szélesebb körben szólítsa meg a közönséget, ezért egy nagyon közvetlen színházi nyelvet alkalmaz, amiben erőteljes hangsúlyt kap a színjátszás – nemcsak egy kosztümös koncertet, hanem tényleges színházi élményt kap a néző. A klasszikus operák mellett több musical, operett szerepel a repertoáron, sok a prózai rész, a tánc, ennek megfelelően szerződtetnek sokrétűen képzett énekeseket. Az a felfogás, ahogy ők az operajátszást értelmezik, nagyon közel áll hozzám, éppen ezért remélem, hogy a stúdiós évek után is maradhatok a társulatnál – nagy álmom volt, hogy ebben a színházban énekelhessek.

– Az iskolai zenei képzésnek a végére ért?

– Az alapképzést befejeztem a Bécsi Zene- és Előadóművészeti Egyetem dal és oratórium szakán. Ezzel párhuzamosan operarendezést is tanultam. Az énekszakon a mestervizsga előtt állok, a rendezői vizsgán már túl vagyok. Két mestermunkán dolgozom: az egyiket Ravel Don Quijote Dulcineához dalciklusának elemzéséből, a másikat a Mozart-operák változatainak vizsgálatából írom.

– Még mindig ugyanolyan vonzónak találja az operaházi közeget, mint középiskolásként?

– Még mindig ugyanaz a lelkesedés hajt. Feltétlen rajongással fordulok az egész színházi miliő felé. Mindent szeretek benne: a zenét, a színjátszást, a táncot, a jelmezeket és a díszletet. Érdekel a darab színrevitele, az előadás megszületése, a külső megjelenés formálása – nincs egy olyan része sem a színháznak, ami unalmas lenne számomra. Minden nap jó munkába menni.  Nekem olyan a színház, mint a templom; egy hely, ahol csodák történnek.

– Kanyarodjunk vissza a kórusénekléshez, hiszen most a jubileumi gálán vendégszerepelt. Az Erkel-kórus várja a soraiba a fiatalokat. Mivel biztatná a csatlakozni szándékozókat?

– Nem hiszem, hogy bármi újabbat mondhatnék annál, amit Kodály Zoltán régen megfogalmazott. Nagyon fontos, hogy a zene minden embernek az életé­ben aktív szerephez jusson! Szerintem nincs annál közösségépítőbb, léleksimogatóbb, mint amikor közösen énekelünk. Elég az is, ha egy családi ünnepen vagy baráti összejövetelen hangzik fel egy dal, egy nóta, amit mindenki ismer – az fenséges érzés!

»Ferenczy Gyöngyi

Fotó: Nagy Jácint