Áthaladni a veszteségeken - interjú Pachner Orsolya pszichológussal

- Civilizációnkat a halál tabusítása jellemzi: míg a hagyományos népi kultúrában felravatalozták otthonában a holtat, mi jó ideje a kórház falai közé zárjuk a halált. Míg a középkori sírkertek egyben játszó-, és sétálóterekként is szolgáltak, ma sokan évente egyszer látogatnak ki a temetőbe.

A pszichológia ma is foglalkozik ezzel a kérdéssel, továbbra is fontos téma. Azok a rítusok, szokások, melyek a halál köré épültek és megteremtették a gyász természetes kereteit, fokozatosan eltűntek az életünkből, és hiányt hagytak maguk után. Viszont egy ideje a tabusítás oldódni látszik: ha körülnézünk, akár direkt erre a témára rákeresve, vagy ha egy konkrét esemény, például egy családtag halála kapcsán merülnek fel bennünk kérdések, rengeteg tartalmat és segítséget találunk.Nagyon sok könyv, köztük több pszichológiai szakkönyv íródott ebben a témában: ez segítség lehet szülőknek a gyermekkel való kommunikációban, illetve maga a gyászoló is találhat irodalmat, mely segít megérteni, feldolgozni valakinek az elvesztését. De elég csak a filmekre gondolni, milyen sok választja témájául a halált, egy szerettünk elvesztését, az erre épülő rítusok hiányának a hatását az egyénre, a családra. Megindult egy folyamat a tabusítás lazítása érdekében, ebben a pszichológus szakma is nagy részt vállalt.Természetesen a hagyományok, az eredeti rítusok nem térhetnek maradéktalanul vissza, de jobban mernek beszélni az emberek a halálról, valamint kialakulnak kisebb közösségekre jellemző vagy egyéni szokások, melyek alkalmasak az elmúlás egészséges megélésére, feldolgozására, a gyászra.

- Egyre elterjedtebbé vált a gyászterápia gyakorlata, mikor szakember segítségével dolgozzuk fel valakinek az elvesztését. Miért és mikor van szükségünk gyászterapeutára ? 

- A gyász érdekes pszichológiai jelenség természetes állapotában is, viszonylag hosszan tart, és különböző érzelmi mintázatú szakaszai vannak. Akkor is nehezen tudjuk egészségesnek elfogadni, ha az, mert hosszú ideig nyomaszt. Teljesen normális a körülbelül egy évig tartó gyászfolyamat, nem véletlenül emleget gyászévet a köznyelv is. A patológiás gyász hosszabb, és azt jelzi, elakadtunk, nem tudunk továbbhaladni benne, illetve a másik szélsőség, mikor rövidre zárjuk, és nem tudjuk megélni egyes fázisait. Akkor érdemes szakemberhez fordulni, ha ilyen elakadást érzékelünk, illetve, ha nincsen a veszteség idején környezetünkben elég kapaszkodó, támasz. A közösség erejére támaszkodva segítséget nyújthatnak az ún. gyászcsoportok is. A lelki egészségünkre, a személyiségünkre rossz hatással vannak az el nem gyászolt veszteségélmények, de, mint a legtöbb pszichés elakadás, ezek utólag feltárhatók és orvosolhatók, hogy ne görgessük őket tovább.

- Gyermekek és felnőttek esetében van különbség a gyászmunkában? A gyerekeknek ez is természetesebben megy?

- Máshogy gondolkodnak, más tudással bírnak a gyerekek a halálról: van, mikor még varázsburokba van zárva, van, amikor ijesztőnek látják, és amikor már a végesség tudata miatt a felnőttéhez egészen hasonló. Beszélnünk kell a halálról, az adott életkori szakasznak megfelelően, feldolgozhatóan, hiszen a gyerekek is sokszor találkoznak az elmúlással a pici hangya elpusztulásától egy családtag haláláig. Részt kell hogy vegyenek a halál körüli rítusokban, például egy temetésen, hiszen ezeknek a fájdalom, a hiány közösségi megélése a céljuk. Éppen így óvjuk őket, hiszen a hagyományok eszközöket kínálnak nekik a gyászhoz. Az elhallgatással magukra hagyjuk őket, ami ijesztő.

- Közeleg a Halottak napja. Megterhelőbb-e lelkileg ez az időszak az embereknek? A világjárvány, a háború és az energiaválság keltette szorongás változtatott a halálhoz való viszonyunkon?

- Ezekben a napokban a temetőbe való készülődéstől, a koszorúk, mécsesek megvásárlásától kezdődően többet gondolunk azokra, akiket elvesztettünk. Újra felszínre kerülhetnek azok a krízisszerű érzések, amiket a gyász kapcsán megéltünk.Kilátogatunk a temetőbe, mécsest gyújtunk, emlékezünk: e megmaradt ünnepünk során újra középpontba kerülnek elvesztett szeretteink, ez lelkileg nehéz, megterhelő lehet számunkra, de szükséges is. A halottakra emlékezünk, de ez az ünnep igazából nem a halottakat szolgálja, hanem azokat, akik emlékeznek.  
A Covid, a háború és a gazdasági válság keltette szorongás, a halmozódó veszteségek, és itt nem csak az emberéletekre gondolok, felerősítik azt, hogy ragaszkodjunk ahhoz, amink megmaradt. Még nagyobb igény van azokra a szokásokra, rítusokra, amik segítik a veszteségeken való áthaladást.

Az interjút készítette Tar Patrícia

Fotó: Nagy Jácint