Atyafiak, komák, sógorok – avagy kik vezették városunkat a XIX. század első felében?

- Milyennek kell elképzelnünk a XIX. század első felében Szombathelyt?  

- Az 1830-as, 40-es években Szombathely jogállását tekintve püspöki mezőváros, a szombathelyi püspök tulajdona, ugyanakkor a polgárai jogilag jobbágyok, de sok olyan privilégiummal rendelkeznek az itt élők, amelyek sokkal nagyobb szabadságot garantálnak nekik, mint amennyit az ilyen kiváltságokkal nem rendelkező mezővárosok lakói magukénak mondhattak. A település nem túl nagy, sőt, a mai léptékkel végképp kicsi: alig többen, mint 3 ezren lakják. Háromszáz házat képzeljünk el, épületenként tíz emberrel, a források szerint mintegy 700 családdal. Az itt élők zöme mezőgazdaságból élt, de voltak kézművesek, kereskedők, szolgáltatók. Ne feledjük el, hogy az 1830-as években Szombathely püspöki központ és megyeszékhely is egyben. Kereskedelmileg kiemelt település, évente 104 helyi (hetente kedden és pénteken), valamint öt országos vásárnak adott otthont. A korabeli források szerint meglehetősen pezsgő élet zajlott, nagy volt az átmenő forgalom, sokan fordultak meg a városban. Arról olvashatunk, hogy túl hangos volt Szombathely. Ez azért annak is volt köszönhető, hogy a város pici területen helyezkedett el. A Perintet és a Gyöngyöst tekinthetjük határnak, illetve a mai Petőfi Sándor utcát és a Thököly Imre utcát - ez volt akkor Szombathely. Aztán a megyegyűlésnek is a város adott otthont, ez is generált forgalmat, több háztulajdonos háza egy részének hosszabb-rövidebb ideig tartó bérbeadásából tett szert számottevő pénzbevételre. Vallási tekintetben a lakosság döntő többsége római katolikus volt – polgárjogot nem, vagy csak ritka esetben kaptak a nem katolikusok. Volt néhány evangélikus, református, zsidó és görögkatolikus család.

- Miképp nézett ki anno a közigazgatás? Hogyan zajlott a választás?

- A város fejlett hivatalszervezettel rendelkezett, amely szinte az élet egész területét felölelte. A város a saját ügyeit intézhette, saját lakói ügyében bíráskodási joggal rendelkezett, és ami a legfontosabb: a saját közigazgatását ő maga végezhette a választott testületen és személyeken keresztül. A két fontos szervezet létezett. Az egyik a közgyűlés, amin minden, a városban élő és polgárjoggal rendelkező személy megjelenhetett, véleményt nyilváníthatott, szavazhatott. A másik a napi operatív ügyek irányítására létrehozott belső tanács volt. Létezett külső tanács   is, ez tulajdonképpen a közgyűlések közötti időszakban képviselte a nép hangját, a közvélekedést közvetítette a belső tanács felé. A belső tanács 12 tagú volt, ennek élén állt a városbíró. A választás évente történt, kezdetben Szent György napkor, később Szent Márk napján, április 24-én aztán április 25-én. Elsőként, közfelkiáltással a városbírót választották meg. A városbíró választott maga mellé négy személyt, ők voltak a titkos tanácsnokok. Nyilván, olyan embereket szemelt ki maga mellé, akikkel együtt tudott és akart dolgozni. Ezen öt személy mellé a közgyűlés választott még 4 embert, így kilencek voltak, majd ők kilencen még hármat – így alakult ki a 12 fős testület. Ez a városházán volt, a mai Fő tér és a Kőszegi utca sarkán, az akkori városházán (a városháza az 1830-es évek második felében átköltözött a Kám utcába - ma: Szily János utca 6.). Az épület több funkciót is ellátott: volt egyrészt benne vendéglátóipari egység, plusz az alsó részén boltok, az emeleten pedig a tanácsterem, illetve a jegyző lakása. Ennek az udvarán zajlott a választás és a közgyűlés. A tisztségviselőket és a külső tanács tagjait a közgyűlés választotta meg. Az említett szisztéma miatt kiemelt jelentősége volt a városbírónak, hiszen többsége volt a belső tanácsban. Ő és a bizalmasai nagyon erős befolyást tudtak gyakorolni a város működésére.

- Kik voltak a városbírók a kutatott időszakban?  

- Ebben a korszakban Hodászy József (1829-32), Schenk Ferenc (1832-42), valamint Turkovics János (1842-48) töltötte be a pozíciót. A források alapján úgy tűnik, hogy 1842-ben Schenk szeretett volna hivatalban maradni, de helyébe Turkovics Jánost választották meg városbíróvá, Schenk azonban továbbra is a belső tanács tagja maradt. De a folytonosság egyébként is jellemző a korszakra. Sokan folyamatosan, több éven, nem egyszer évtizeden át tagjai voltak a belső tanácsnak – szinte csak azok kerültek ki a „rendszerből”, akik elköltöztek, vagy elhunytak. Akkor még nem léteztek pártok a szó mai vagy későbbi értelmezésében, teljesen más logika mentén történt a gondolkodás: a praktikum, a hozzáértés, a szakszerűség vezérelte az embereket. Voltak meghatározó csoportok, akik befolyást tudtak szerezni. A városbírók személye noha változott, de a távozó vezető megtartotta befolyását. A mindenkori városbíró azonban figyelt arra, hogy a kvázi rivalizáló csoportok is helyzetbe kerüljenek. Schenk Ferenc ideje alatt nagyon érdekes tendencia mutatkozott meg: mindhárom család képviseltette magát a testületben. És még egy adalék: amikor Schenk volt a városbíró, tag volt Turkovics. Majd, amikor jött a váltás, Turkovics viszonozta a gesztust, és a Schenk család is képviseltette magát a belső tanácsban. Élni, és élni hagyni – ez a mondás akkor nagyon igaz volt.