Az igazságtalanságot nem viselem el - interjú Michael Berrymannel

A horror műfaj ikonja több mint nyolcvan filmben játszott eddig: Száll a kakukk fészkére, Plútó, Star Trek, X-akták, Mesék a kriptából… Feleségével, Patríciával harminchárom éve él boldog házasságban. Egy lányuk van. A ritka betegségben (hypohidrotikus ektodermiás diszplázia) szenvedő hírességről sugárzik az odaadás, az alázat, a figyelmesség. Készséggel osztotta meg érzéseit, gondolatait a Savaria Fórum olvasóival.    

– Berryman Úr! Ön az életével, a színészi létezésével irányt mutat, példát ad. Bizonyítja: nincs lehetetlen! Kisgyerekként álmodott-e arról, hogy képes lesz legyőzni az akadályokat?

– Gyerekként nem igazán volt elképzelésem arról, mit is tartogat számomra a jövő. Négyéves lehettem, amikor belém villant, hamarosan meg is halhatok. 1948-ban születtem, kilenc héttel korábban, mint kellett volna. Nincs verejtékmirigyem. Nem volt és nincs körmöm, fogam, hajam. Bár az agyam növekedett, ellenben a koponyám nem. Szerencsére édesapám kiváló idegsebész volt, édesanyám pedig csodálatos ápolónő. Apám elvitt Los Angeles jó hírű gyermekklinikájára, ahol megnyitották a koponyámat. Halál-közeli állapotba kerültem. A sikeres beavatkozásnak köszönhetem az életemet. Később, mint minden gyerek, iskolába jártam.

Igyekeztem úgy viselkedni, mint a többiek. Megszerettem a képregényeket… Persze éreztem, hogy a társaim nem úgy viszonyulnak hozzám, mint másokhoz. Aztán rám mosolygott az élet. Lett egy barátom, aki – gyermekbénulás miatt – fémmerevítőt kapott. Emiatt meglehetősen „zajosan” közlekedett. A többiek kigúnyolták. Erre mindig dühbe gurultam. Igyekeztem megvédeni. Egyszer – nyolcévesek lehettünk – elgáncsolták. A tettest, a szülei jelenlétében, kiosztottam: „Figyelj, haver, neked fogalmad sincs, mit él át a barátom, amikor bántod! Miért csinálsz ilyet?” A szüleivel érzékeltettem, hibásak ők is! 

Ráébredtem, hogy aki eltér az átlagtól, az céltáblává válhat.

Soha nem viseltem el az igazságtalanságot, ennek hangot is adtam. E miatt nem egyszer s nem kétszer a szőnyeg szélére állítottak. A szüleim azt mondták, hiszen én is „másmilyen” vagyok, viselkedjek „normálisan”, akkor majd elfogadnak. Erre soha nem voltam hajlandó. Csak azért sem! Korán felismertem bizonyos értékeket, amik az embert emberré teszik. Humanitás. Egymás tisztelete. Mindnyájan egyenlők vagyunk. Az évek során egyre érettebbé váltam. S mindvégig az maradtam, aki voltam. Hálás köszönet érte a családomnak meg a barátaimnak, akikre számíthattam! Hetvenhat évesen is az egyik legfontosabb dolog a számomra, hogy reggel bele tudok nézni a tükörbe.

Újra meg újra megfogadom: igenis képes vagyok megbocsátani önmagamnak a saját magam ellen elkövetett vétkeimért, és mindenkinek, aki – esetleg – ellenem vétkezett. Szeretném, ha más is elfogadná Sophie nagymamám tanítását: figyeljen oda a szívére, arra, ahogyan ver. Kérdezze meg önmagától: vajon van-e ennek üzenete? Igen. Van. Minden dobbanás, lüktetés közli a világegyetemmel, a Teremtővel, hogy hálás vagyok azért, amiért élek, létezem ezen a Földön. Köszönjek meg minden új napot! Mert ajándék. Tiszta lappal indulhatok. Próbáljak kedves lenni, és ha tehetem, segítsek másoknak. Védjem meg azokat, akik erre képtelenek. Ezek a filozófiai, társadalmi, vagy akár ezoterikusnak is nevezhető indítékaim, amelyek át- meg átszövik a mindennapjaimat.  

– Mit üzen azoknak az „átlagtól eltérőknek”, nehézségekkel küzdőknek, akik keresik önmagukat és a helyüket a társadalomban? 

– Tudomásul kell venni, senki nem tökéletes. Lehet valaki csinos, jóképű, gazdag, menő autót hajt, de mindez korántsem jelenti azt, hogy tökéletes az élete. Apám egyszer így szólt: „Tudod, fiam, sok boncolást láttam és végeztem. Kerestem-kutattam, hol lehet a lélek. Sehol nem találtam. Szerinted hol van?” Azt feleltem, hogy a döntéseinkben. Amikor a választási lehetőségeink közül amellett tesszük le a voksot, ami mások érdekét, életét szolgálja. Amit egymással teszünk. Az én olvasatomban a lélek: értékrendszer. 
Nézzük csak meg az ujjainkat! Amikor a mutatóujjunkat előre szegezzük, akkor a hüvelykujjunk fölfelé áll. A maradék három ujj viszont saját magunkra vetül vissza. Miért is mutat felfelé a hüvelykujjunk? Mert energiára van szükségünk mindenhez. Azt föntről kapjuk. Az előre irányuló mutatóujjunk a munkánkra, a hivatásunkra, a tennivalónkra, a feladatunkra „céloz”, arra, ami meghatározza az életünket. Minden, amit létrehozol, teremtesz, háromszorosan megtérülhet; ez a magunk felé néző három ujjunk. S hogy mit tanácsolok? Élvezzük az életet. Mert annyira jó!    

„A legfontosabb, amit megtanultam az életben, hogy képes legyek elfogadni, szeretni önmagamat. Legyek őszinte, igazságos, becsületes. Törekedjek arra, hogy egyre jobban dolgozzak, igyekezzem maximálisan teljesíteni a feladataimat. Ne hallgassak a kétkedőkre, akik bármi okból is lenéznek. Ifjúként kinevettek, gúnyoltak. Fejemhez vágták, ronda vagyok. Haszontalan. Értéktelen. Soha nem fogok randizni, nem leszek nős. Jobb, ha elbújok a világ elől.” 

– Fiatalemberként szörfözött. Növényekkel, állatokkal foglalkozott. Virágkötőként is kereste a kenyerét. Hogyan lett színész? 

– Véletlenül. Volt egy barátom Washington államban, akinek porig égett a háza. Miután beszerezte az újjáépítéshez szükséges anyagokat, szerszámokat, addigra csaknem elfogyott a pénze. Los Angelesben voltam, amikor fölhívott telefonon. Elpanaszoltam neki, hogy borzalmas a főnököm, kaotikusak az állapotok a munkahelyemen. Hozzátettem: „Ha neked szükséged van a támogatásomra, boldogan megyek. Megköszönném a lehetőséget, ha segíthetnék, mert ezzel esélyt adnál nekem arra, hogy kievickéljek az önsajnálatomból. Ajándéknak tekinteném. Szó nincs arról, hogy bármit is könyörületből tennék.” Nekiindultam. Gyalog – vállamon hátizsákkal – az 1-es úton, a Santa Monica-i tengerpart irányába. Felemeltem a mutatóujjamat az ég felé: stoppoltam. A hatvanas éveket írtuk. Hippik meg minden; nagy idők voltak. Bíztam másokban, hogy segítenek. És megérkeztem.

Mit ad Isten, alig telt el két hónap, tető alá hoztuk a házat. Csodálatosra sikerült! Új életet kezdhetett a barátom. Határtalan volt az örömöm. Igen ám, de mi lesz velem? Mihez kezdjek? Elhatároztam, veszek egy furgont. A benzinkúton éppen töltöttem bele az üzemanyagot, amikor valaki – máig nem tudom az okát – begyújtotta a motort. Őrületes durranás, csattanás. A földre zuhantam. Öt-hat méter magasra csaptak fel a lángok. Égtem. Éreztem az ingem forróságát. Nem értettem, mi történik. Átsuhant az agyamon: vajon túlélem-e? Úgy éreztem, mintha üveggömbben lebegnék, amit ezüstös zsinórszerűség köt össze a talajjal. Csodálatos hangot hallottam. A leggyönyörűbbet, amit csak el lehet képzelni. Tisztán értettem: „Még nem jött el a te időd. Mit fogsz tenni? Választhatsz!” Az feleltem, hogy nem lélegzem be a lángokat, nem akarok megégni, szeretnék megszabadulni a tűzforró ingemtől! Újra megszólalt a hang: „Rendben!” Magához vonzott a föld. Megszabadultam az égő ingemtől. 

Másnap a barátom kikísért a reptérre. Be voltam pólyázva, fáslizva. Új napot kezdek, könyveltem el magamban. Amikor a barátom hazaért a reptérről, kinyitotta a postaládáját. Nekem címzett levelet talált benne. A rokkantságommal kapcsolatos hivatalos kormányzati értesítést. Ugyanis nem sokkal korábban, mivel számos egészségügyi problémám volt, és emiatt több munkalehetőségtől elestem, beadtam a rokkantsági kérelmemet. Szinte már meg is feledkeztem róla. Ha otthon maradtam volna az elviselhetetlen munkahelyemen, ha a tűzzel kapcsolatos élményeket nem élem meg Washingtonban, ha nem kapok a rokkantságom miatt nagyobb összeget, nos, akkor most nem lehetnék itt, az önök országában sem, nem beszélgethetnénk. Mi is történt? Mivel önzetlenül segítettem a barátomnak, és a lehetőségért még hálás is voltam, ezért az univerzum viszonzásként kinyitott számomra egy ajtót. A lehetőségek ajtaját. 

Miután a barátom utánam küldte a pénzemet, elugrottam a Los Angeles melletti Venice tengerpartjára. Az egyik bohém művész barátomnak volt ott házikója. Helyi képzőművészek alkotásait árusítottuk. Többnyire az autómban aludtam, imádtam hallgatni az óceán hangját, beszippantani a víz illatát. Nem messze tőlünk volt egy régiség boltocska. A tulajdonosa a híres magyar származású producer, rendező, animátor, George Pal volt. (Pál György; Cegléd, 1908 – Beverly Hills, 1980. Hétszer jelölték Oscar-díjra, 1944-ben kapott Oscar-életműdíjat.)

Egyik este összefutottunk. Nekem szegezte a kérdést: „Te nem színész vagy véletlenül?” Erre én: „Dehogy! Csak kicsit másképp nézek ki. Én csak én vagyok. Bár talán színész is lehetnék.” Mire ő: „Pont úgy nézel ki, mint a Doc Savage képregények kórboncnoka.” Mondom neki, hogy nekem is az a kedvenc kalandsorozatom. „Tudod mit, hívd fel holnap az irodámat, szívesen alkalmaználak egynapos próbaidőre. Négyszáz dolcsit kapsz, elkészíttetem a szakszervezeti kártyádat.” Másnap hívtam az irodát. Forgattam egy napot. Visszamentem a barátom kunyhójába. Hamarosan újabb ajánlattal ugrott be hozzánk George.

A vejének közeli rokona híres castingügynökséget vezetett, s éppen a Száll a kakukk fészkére című filmhez kerestek szereplőket. Megcsörrent a telefonom. Michael Douglas volt a vonal túlsó végén. Visszakérdeztem, hogy valóban ő az? Miután megbizonyosodtam róla, felkiáltottam: „Ez fantasztikus! Mit kell tennem?” „Gyere már el hozzánk válogatásra a stúdióba, ott lesz a rendező, Milos Forman és a főszereplő, Jack Nicholson!” „Nekem, sajnos, gondjaim vannak. A koponyaműtétem miatt heges a fejem, sebhelyes a homlokon. Szörnyen nézek ki.” „Nagyszerű! Pont ilyen emberre van szükségünk Ellis szerepének megformálásához.” 

A következő 127 munkanapot a világhírű sminkes, Fred Phillips (a Star Trek-ben neki köszönhetjük Spock füleit) kezei között töltöttem. Egyfolytában alakítgatta az arcomat, a fejemet. Heti hétszázötven dollárt kaptam, hatnapos volt a munkahét. Legalább hat órát melóztunk. Négy hónapon át. Ott maradtam a szabadnapokon is. Figyeltem, ki, mit csinál. Kérdezősködtem. Minden érdekelt. A világosító például türelmesen elmagyarázta, mennyire fontosak a fények. Odamentem Milos Formanhoz – a szájában ott volt az elmaradhatatlan pipája –, tőle azt kérdeztem, mit kell ahhoz tudnom, hogy képes legyek életre kelteni a szerepemet? Főként technikai fogásokra, trükkökre gondoltam. Odaállított az egyik kamera elé: „Szerelmi viszonyt kell kialakítanod a felvevőüveggel, a lencsével. Ennyi az egész.” Kezembe nyomta a Minden a filmezésről című könyvet: „Ha színész akarsz lenni, alaposan tanulmányozd a szakmádat!” 

– Berryman úr! Mit gondol, amikor lángra lobbant a benzinkúton, és a gyönyörű hang közölte Önnel, még nincs itt a távozás ideje, minek, vagy kinek a hangja lehetett az?

 – Nevezhetjük Istennek. Őrangyalnak. Bárminek. Hiszek az univerzum, a világmindenség rendező szellemében. Abban, hogy minden mindennel összefügg. És mindennek az eredője, a forrása, a kiindulópontja a szeretet. Ami maga a fény. De ahol fény, ott sötétség is van. Túl sok ember él árnyékban, nem mer kijönni a világosságra. A sötétben ellenőrizhető, kontrollálható és befolyásolható vagy. Meg kell határoznod, meg kell találnod magadat! Ki vagy, miért vagy e világon? El kell döntened, mit, hogyan teszel – másokért. A tiéd a választás lehetősége. És a felelőssége. 

(Köszönet Illés László filmrendezőnek, Antal D. Csaba színművésznek, Vörös Ákos nyelvtanárnak.) 

Szenkovits Péter

Fotók: Pozsár András