Brenner József: sosem volt bennem kétely

– Vas megye 6. díszpolgárává avatták a múlt héten. Egy ilyen kitüntetés jó alkalom arra, hogy az ember egy pillanatra megálljon a lelki értelemben is vett úton, és felidézze azokat a pontokat, amik ezt az utat meghatározták.

– 65 évre, nem is kis időre kell visszatekintenem. A hitoktatói munka volt a legnehezebb az életemben. Abban az időben tanítottam, mikor ütötték-verték a hitoktatást. Volt olyan évem, amikor szeptember 1-jétől június 10-éig minden órámon benn ültek... Mint fiatal pap, nagyon készültem arrra, hogy az ifjúsággal foglalkozzak, de erre nem volt lehetőségem, mert  '60-ban teljesen lemorzsolták a hitoktatást. A testvéremnek, Jánosnak is azért kellett meghalnia, mert a fiatalokkal foglalkozott.

– Bagodvitenyédre küldte a püspök, ott kezdte meg papi tevékenységét.

– Igen, a dispositióban az volt: Bagodvitenyéd, először fogalmam sem volt, hogy hol van (mosolyog). Utána kerültem Lentibe, s mikor 1957-ben meghalt a testvérem, közelebb, Vasvárra, majd Szombathelyre kerültem.

– Fel tud-e idézni olyan emléket, mely megerősítette abban, hogy jó úton jár?

– Ebben sosem volt bennem kétely. Vannak olyan emberek, akik vacillálnak, mit, hogyan tegyenek. De nekem a Jóisten segítségével ilyen a nehezebb időkben sem volt. Akkor határoztam el, hogy ez lesz a hivatásom, mikor, arra hivatkozva, hogy osztályidegen vagyok, mert az apám mérnök, nem vettek fel a Nagy Lajos Gimnáziumba. Akkor érett meg bennem, hogy pap leszek, így kerültem be a kisszemináriumba, ahol a feloszlatott premontrei rend tanárai tanították azokat a gimnazistákat, akik papnak készültek.

– Testvére tragikus történetéből hogyan tudott erőt meríteni, s abban azt látni, hogy feladata van: hogy Brenner János valóban az '56-os forradalom utáni egyházüldözés vértanújaként kerüljön be a köztudatba.

– Ehhez hit kell. Mikor a tragédia megtörtént, teljesen kilátástalan helyzetbe kerültünk, a gyilkosságról nem lehetett beszélni. Engem és testvéremet ( Brenner László, a szerk.) többször Szentgotthárdra citáltak a rendőrségre, azt sem tudtuk, most vádlottak vagyunk-e, vagy tanúk. És harmincegynéhány évig nem szabadott beszélni a történtekről, még a helyet sem láthattam, ahol a bátyámat meggyilkolták...Ez nagy trauma volt a szüleimnek, édesanyám még halála előtt is őt emlegette.

– Idén karácsonykor láthatjuk a televízióban a Brenner János életéről forgatott filmsorozatot Szilágyi Andor rendezésében.

– Forgattak, meg felforgatták a lakásomat is (Nevet)! Segítettem a helyszínek megtalálásában, események felidézésében, vittek ide-oda. Fontos azonban, hogy ez nem dokumentumfilm, hanem egy játékfilm, és – amit eleinte furcsálltam – vannak kitalált dolgok is benne.

– A díszpolgári cím Szombathely hálájának és szeretetének jele Ön iránt. Ön hogy érez Szombathely iránt?

– Köszönet a bizalomért, hogy rám gondoltak, engem választottak. Itt születtem, most is itt élek a családi házban. Gyermekkorom óta a város sokat változott, ezt mind végigéltem, háborúval, bombázással együtt. Mikor végiggondoltam, hogy miért kapom ezt az elismerést, arra jutottam,  mindig csak azt tettem, ami a kötelességem volt. Ebben sok minden volt és van: a 65 éves papi működés, 12 év a Közoktatási Alapítványban. 15 évig voltam püspökhelyettes, általános helynök. Közben sok-sok ünnepség, program jut eszembe, és nem csak az egyháziak: helynökként a rendőrnapokon, tűzoltónapon is ott voltam, vagy laktanyában, börtönben. A kámoni plébánián töltött 15 év alatt a körforgalmat is megáldottam, de a templomtorony az egyik legnagyobb büszkeségem.

– Izgul még, ha prédikálnia kell?

– Már annyira nem, eleinte, fiatal papként azt hittem, a legnehezebb dolog ebben a hivatásban a prédikáció, de nem. A gyóntatás az.

– Hogyan telnek a hétköznapjai?

– Legközelebb, szeptemberben Heiligenkreuzba megyek prédikálni németül a ciszterci apátságba. És, bár már nem vagyok hivatásos lelkipásztor, felkeresnek az emberek lelki problémákkal, gyónással.Gyakran misézek itt, a Székesegyházban, vagy vidéken. Ebéd után hazamegyek, pihenek, és a ház körüli dolgokkal foglalkozom, kertészkedek.

– Melyik a kedvenc virága?

– Az őszirózsát egyre jobban kedvelem. Diákként és hitoktatóként még nem szerettem, mert a közelgő iskolakezdésre emlékeztetett (nevet).

Tar Patrícia
Fotó: Nagy Jácint