Szükségünk van az örömhírre!

SZÁ – Gyerekzsivajtól hangos a plébániaépület minden szobája. Úgy látom, igyekeznek betartani azt, amit Székely János a tábornyitó szentmisén útravalóul adott számukra: figyeljenek egymásra, forduljanak nagy nyitottsággal a másik felé. Már néhány nap elteltével látszott, hogy sok új barátság szövődött. Vannak gyerekek, akik csak egy hétre jöttek, de a társaság miatt újra jelentkeztek.

JÁ – Reggel nyolctól délután négyig nagy a zsongás, ami – be kell vallani – kicsit fárasztó, de bármilyen furcsán hangzik, ez egyúttal feltöltődés is számunkra. Nemcsak a gyerekek, mi is kevesebbet mozdultunk ki otthonról, ritkábban jártunk társaságba ezen a tavaszon, így öröm, hogy most itt lehetünk, a gyerekek derűt sugároznak!

SZÁ – Egyik nap kirándultunk, és látszott a táborozókon, hogy hamarabb elfáradtak, nyilván hiányzott nekik a rendszeres mozgás.

RI – Tavaly is itt voltam a karitásztáborban, és rengeteg jó tapasztalatot szereztem. A legkedvesebb emlékem, hogy egy dalt tanultunk meg közösen, és azt előadtuk. Úgy tűnik, ez idén is így lesz, nagyon várom! A gyerekek közül, akik egy éve is itt voltak, akadtak, akik emlékeztek arra, hogy a focibajnokságon engem küldtek heteseket lőni, és biztattak, hogy vállaljam ezt a kihívást most is. Ez ösztönző számomra! Ahogy az is, hogy itt olyan gyerekekkel is foglalkozhatunk, akiknek a családja anyagilag nem engedheti meg a különféle táborozásokat.

SZÁ – Nemcsak együtt játszunk a gyerekekkel, hanem gyakran beszélgetünk is. Nyitottak, kérés nélkül is mesélnek magukról, a családjukról, kérdezgetnek minket a világ dolgairól. A hitről is szót váltunk velük, hiszen – bár a tábornak ez nem kimondott célja – szeretnénk, ha a keresztény értékek előtérbe kerülnének.

JÁ – Biztosan számít az is, hogy mi korban közelebb állunk hozzájuk. Különösen a kamaszok jobban elfogadják a mi kéréseinket, mint az idősebb segítőkét. Én azt a küldetést meg is fogalmaztam magamnak, hogy közelebb vigyem a gyerekeket az egyházhoz. Remélem, hogy az itteni beszélgetések maradandó nyomot hagynak. Hogy otthon visszatérnek-e ezekre a témákra, hogy ott kapnak-e válaszokat a vallással összefüggő kérdéseikre – már a szülők felelőssége.

RI – Budapesten tanulok, szeptemberben kezdem a harmadik tanévet a szemináriumban, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Vasszentmihályról származom, az Őrség széléről, a családban többen is a papi hivatást választották. Némileg azért terhet jelentett, hogy magam is megéljem ezt, ne csak mint puttonyt cipeljem a családi hagyományt. Vívódtam egy ideig, nem volt könnyű a döntés. A Brenner-iskolás nyolc osztály és a pannonhalmi bencés gimnáziumban töltött évek után még szükségem volt gondolkodási időre, ezért beiratkoztam matematika-fizika-hittanár szakra. Egy évvel később kristályosodott ki számomra, hogy papként nemcsak taníthatom, hanem nevelhetem is a gyerekeket, illetve a felnőtteket. Nem csupán nagybátyám (Császár István püspöki helynök) és nagyapám három testvére – akik a papi szolgálatot választották – adott számomra példát, hanem úgy érzem, az egész életemre hatást gyakorolt a bencés közösség.

JÁ – Én zalalövői vagyok. Már harmadikos koromban éreztem valamit, amiről akkor még nem tudtam, hogy Isten hívása. Nagymamám vitt el a templomba, ott megismerkedtem a plébánossal és a közösséggel. Ministrálni kezdtem, tudtam, hogy ez az én utam. A pannonhalmi érettségi után egyből beadtam a jelentkezést, és a megyéspüspök engem a győri Brenner János Hittudományi Főiskolára küldött, most leszek harmadéves.

SZÁ – A papi hivatás gondolata nekem is korán jött. Érdekes talán, hogy a szüleim egyáltalán nem voltak vallásosak. Inkább azt szerették volna, hogy valamilyen szakmát sajátítsak el és érettségizzem. A továbbtanulásról azonban magam döntöttem, igaz, az utolsó pillanatban. Visszagondolva: Isten gondviselése velem volt akkor. A szombathelyi Brenner János általános iskolában és a Premontrei Rendi Szent Norbert Gimnáziumban tanultam, most leszek negyedéves a győri főiskolán. A szüleim elfogadták a döntésemet, de azért néha még – mivel egyetlen fiuk vagyok – szóba hozzák, hogy jó lenne egy unoka...

JÁ – Fontos, hogy legyenek személyes példaképek, ilyen volt számomra Horváth István Sándor plébános. A helyi pap személye meghatározza, hogy milyen általános képet alakítanak ki az egyházról, ezért nagy a felelősségünk. Hitbeli megerősödést hozott nekem az is, hogy szerzetesektől tanultam Pannonhalmán – ez megbízható értékrenddel gazdagított.

SZÁ – A Szombathelyi Egyházmegye papságáról elmondható, hogy összetartó, figyelmes közösség, baráti a hangulat. Ezért is képzeljük el a jövőnket mindhárman itthon.

SZÁ – Amikor egy pap a falu plébániájának az élére kerül, óhatatlanul vezető szerephez jut, de én törekszem majd arra, hogy egyenrangú maradjak a hívő közösséggel. A másik jövőképem az evangélium, az örömhír hirdetése, és ezt szó szerint is értem, hiszen a társadalmunk alapproblémája a búskomorság, ritkán tudunk őszintén mosolyogni – igyekszem majd ezen változtatni.

RI – Szeretném, ha papként megmutathatnám másoknak, hogy Isten és ember kapcsolata lehet jó. Úgy érzem, nagyon ráférne a világra, hogy újra felismerje és gyakorolja a keresztény értékeket! A matematikát és a fizikát, amiket nagyon szeretek, nem engedtem el, csak abban is felismertem Isten csodálatos rendezőelvét, a teremtés szépségét. Szívesen foglalkoznék majd az ökumené kérdésével is. 1054-ben volt a nagy egyházszakadás, ennek hamarosan itt a millenniuma. Jó lenne, ha addig átgondolnánk: ezer év alatt nem tudtunk békességet teremteni, mi lehet a hiba?

JÁ – Én két célt tűztem magam elé. Egyfelől imádságos pap szeretnék lenni, másrészt azt, hogy az emberekhez közvetlen tudjak maradni. Ez utóbbihoz jó terep a karitásztábor, mert fejleszt engem több téren is: az alávetettséget, az egyenlőséget és a pedagógiát is gyakorolhatom.

(X)