Diénes Attila Szent Istvánja: erős, szeretni tudó, igaz

Diénes Attila szobrász- és iparművész, formatervező (Marosvásárhely; 1942). A kolozsvári Ion Andreescu Képző- és Iparművészeti Egyetem szobrász szakán végzett. Tagja lett a Romániai Képző- és Iparművészek Szövetségének, majd a Marosvásárhelyi Műhelynek (MAMŰ). 1988-tól él Magyarországon. A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége, valamint a Magyar Művészeti Akadémia is tagjává fogadta. A Bakonyban fekvő Magyarpolányban él és alkot 1989 óta. Otthonában látogattuk meg a Munkácsy-díjas művészt.

„A Szent Király Szövetség, amely 1997 augusztusa óta huszonegy szentkirály nevű város(rész)t, községet tömörít a Kárpát-medencében, az első Szent István-szobromat Szentkirályszabadjára rendelte meg. 2000 augusztusában avatták. A következő évben ismét megkerestek, hogy a szlovákiai Királyfiatarcsára készítsek Szent István-szobrot. Megtetszett nekem ez a szövetség, amely valójában áthidalja a határokat. Idővel a Trianon előtti területen kezdtek meg-megjelenni az ’államalapítós’ szobraim. S ahogyan érkeztek a megrendelések, úgy döntöttem, hogy csak a szobrok öntéséért kérek fizetséget, további tiszteletdíjra nem tartok igényt (jóllehet bizonyos darabszámig egyedinek számítanak). S persze művészi büszkeségből újra, háromszor-négyszer is megmintáztam államalapító királyunkat. Arra törekedtem, hogy ősmagyar karakter legyen. Kicsit keleti, ahonnan jöttünk. Erős uralkodó volt, rendet teremtett a törvényeivel: ennek is látszódnia, érződnie kell. Az is egyértelmű, hogy szerető ember volt. Attól lehet valaki erős, ha szeret. Szerette a népét, hiszen érte alkotta a törvényeket. Rendet teremtett Magyarországon. Olyan döntéseket hozott, amelyekkel valójában csatlakoztunk a keresztény világhoz. Ez óriási jelentőségű volt. 

Miután megkaptam az első megbízást, hogy alkossak róla szobrot, alaposan utánanéztem az életének, a korának. Egyébiránt történelmi szobor készítése előtt mindig tanulmányozom a körülményeket. Így tettem I. András király esetében is, aki szintén megmentette az országot, ami újra a szakadék szélére sodródott (Azt a Diénes-alkotást 2001-ben avatták Ópusztaszeren, a szoborparkban – szp). Visszatérve Szent Istvánra: azt a hatalmas embert szerettem volna ’visszaadni’, aki a folyamatos belső harcok ellenére is kitartott a saját felfogása mellett, hogy igenis muszáj bekapcsolódni ebbe a keresztény világba. Mert ha nem, az maga lett volna a pusztulás. 

S hogy mostanság mit jelent ő a szűkebb-tágabb környezetem számára? Az összetartó erőt, ami éltet minket. Van a család, és van a nemzet. Egymásra kell épülniük, mert különben elveszik a világ. Magyarország is. A nemzetben való gondolkodás alappillére Szent István királyunk. Ez tiszteletre méltó. Valamennyi őt ábrázoló szobromnál ragaszkodtam a hitelességhez. Például a szent korona egyiken sem látható. Abban az időben még nem létezett; azzal nem lennének valóságszerűek. Olyan harci koronát viselnek, amilyen az ő korában a királyokon volt. Vasból készültek. A szent korona pontos eredete máig nem ismert, állítólag az egyik uralkodónk kapta Bizáncból. Azt díszítették; ’végigment’ több uralkodón. Utóbb vált a szent koronává. Szent István pecsétje viszont megmaradt. Amiként látható a szobraimon is. 

A szombathelyi–szentkirályit tartom a legjobb Szent István-szobromnak. Az elsőt, a szentkirályszabadjait még túl patetikusnak éreztem. A többinél ’arra mentem rá’, hogy jobban és jobban fejeződjön ki az egyénisége. A szentkirályi egy folyamat eredménye. Megerősítettem a bennem kialakult Szent István-képet. Azt adtam vissza, amit érzek iránta. Keletiesebb, ős-magyarabb típus lett, meg emberibb, erősebb, igazabb. Bármit készítek-alkotok, mindig tökéletesebbet szeretnék létrehozni. Afelé törekszem.” 

Szenkovits Péter 
Fotó: Nagy Jácint