Dr. Széll Kálmán: éljünk békességben!

Dr. Széll Kálmánnak, Szombathely díszpolgárának (2008) Majthényi László vármegyei elnök és dr. Balázsy Péter vármegyei jegyző a múlt pénteken adta át a vármegyei díszpolgári kitüntetést Herényben. Az ünnepelttel – a még nyárutói melegben – házuk kertjében beszélgettünk.

Az orvos-professzor otthonában fogadta lapunkat Fotó: Nagy Jácint

„Fiatal orvosként a kitüntetések még megmosolyogtattak. Kicsit le is néztem azokat, akik ezekért hajtottak. Önmagam kapcsán nem is gondoltam ilyesmire. Ám amikor kissé öregebb lettem, s én is kaptam elismerést, akkor azért már képes voltam örülni. Igaz, mindig volt lelkiismeret-furdalásom, hogy hátha valaki olyan elől veszem el, aki nálam rátermettebb, jobban megérdemli. Idővel túl sok is lett a kitüntetésekből, emiatt szinte már kezdtem szégyellni, hogy megint kapok. Persze, ha az ember nem ér meg ilyen magas kort, akkor sokkal kevesebb díjat kap. Kialakul rangsor is, hogy melyiket becsülöm a legtöbbre. Mint orvost, a minisztérium legmagasabb elismerése lelkesített leginkább. Egyházmegyei megbízottként belefolytam Batthyány Strattman László boldoggá avatásába, a pápai kitüntetést tartottam becsesnek. Ez a vármegyei díszpolgári cím azért kedves számomra, mert egész életemben Vas megyéhez ragaszkodtam. Akkor is, ha közben másutt, például Nagyváradon is végeztem iskoláimat. Nem szeretnék dicsekedni, de számtalan egyetem tanszékére meghívtak, minisztériumi főosztályvezetői posztot is ígértek a szocialista rendszerben. Maradtam! Vas megyében éltek az őseim, itt vannak a családi kötelékeim. Másrészt olyan típusú ember vagyok, aki nem szereti az ide-oda mászkálást. Szinte karnyújtásnyira születtem a mostani otthonomtól, s itt laktunk már tízéves koromtól. Aztán itt építkeztünk, úgyhogy nem akartam innen elszakadni. A szívemhez nőtt a kórház, ragaszkodom ahhoz is. Egész életemben az volt az egyetlen munkahelyem. Más kérdés, hogy amikor később be-bejártam, sok idegen arcot láttam. Hiszen már több mint harminc éve nyugdíjban vagyok. De azért ez mégiscsak az a kórház, amit szerettem. Nem csalódtam benne betegként sem. S annak borzasztóan örültem, hogy olyan főnővérekkel is találkoztam, akik a tanítványaim voltak a Pécsi Tudományegyetem itteni Képzési Központjában, ahol egyebek mellett etikát, orvostörténetet adtam elő. Tulajdonképpen a pedagógus meg az orvos szakma az a kettő, amelyik gyakorlója később is találkozik hivatásának, hogy úgy mondjam, az ’alanyaival’. A pedagógus tartja a kapcsolatot a régi tanítványokkal, akik esetleg már magasabbra, többre vitték, mint ő, de még mindig tisztelettel gondolnak rá. Az orvos szinte hasonlóképpen van a betegeivel. Előfordult, hogy az autóbuszon nézegetett, méregetett egy utas, ki is lehetek én? Egyszer csak odajön hozzám: ’Ugye, maga a Széll főorvos?’ Mondom, igen, én vagyok. Nyakon ’ragadott’, jobbra-balra csókolt. Mert megmentettem az életét.”

Vajon mi lehet a titka annak, hogy Szombathelyen és régiónkban köztiszteletnek, közszeretetnek örvend? „Ha ez valóban így van, aminek az ellenkezőjét nem tapasztaltam, akkor azért lehet, mert kizárólag a tudatos keresztény felfogásra épülő szeretetben hiszek. Vallom, hogy mindenkin segíteni kell. Az ellenséget is szeretni kell. Hálás vagyok azért, hogy a Jóisten lehetőséget adott számomra arra is, hogy a családunk és jómagam (politikai okokból fakadó) ’ellenségeit’ is meggyógyíthattam. Hárman is a ’kezem közé kerültek’. A legnagyobb elővigyázatossággal, figyelemmel bántam velük. Mindegyikük meghálálta ezt. Nem pénzzel, erkölcsileg. Jó érzés volt számomra. Persze leginkább az, hogy nem úgy viselkedtem velük szemben, mint ahogyan ők tették velem, hanem megmutattam, milyen a keresztény felfogáson alapuló cselekedet (ellenségszeretet).”

Szóba kerül az ukrajnai és az izraeli háború. „Mindkettő rendkívüli módon megérint, az izraeli különösképpen. Én is voltam katona, bár mindig orvos akartam lenni, de elfogadtam a katonaságot, mint a hazáért való szolgálatot. Még valamikor katona katona ellen harcolt. Az ukrajnai háborúban azt siratom, hogy rengeteg civil ember is meghal. Életek munkájával felépített lakóházakat, otthonokat rombolnak le. Az izraeli háború a teljes összeomlást jelenti számomra. Gyerekek fejét vágják le; polgári túszokat ejtenek. Mi köze ennek a háborúhoz? Ez állati ösztönöknek a feltörése. Szomorú vagyok miatta. Szenvedélyesen békepárti vagyok azért is, mert végigéltem a második világháborút, az utolsó évében részt is vettem benne. Úgy látszik, a történelem olyan leckét ad föl az emberiségnek, hogy minden generációnak meg kell tapasztalnia azt, hogy a háború rossz, a béke viszont egy jó dolog.”

S hogy az itthoni ellenségeskedést miként lehetne tompítani? „Bánt, és fáj a két táborra szakadás. El kellene gondolkodtatni az embereket, kicsit próbáljuk megérteni egymást. Igyekezzünk békességben élni. Együtt építeni ezt az országot.”

Szenkovits Péter