Egy határsértő srác a Derkóról: Prieger Zsolt

–     Kezdjük egy banális kérdéssel, hogyan született meg az Anima?

 Mindig kreatív műhelyben gondolkodtam, és ez azóta sem nagyon változott. Először színházat, meg filmet akartam csinálni, nagy rajongója voltam a Jancsó-, Huszárik- meg a francia újhullámos filmeknek. Akkor arra gondoltam, hogy össze kellene hozni olyan kompániát, amely a képpel, a betűvel és a hangjegyekkel kísérletezik. Utána nagyon hamar rájöttem arra, hogy tán a legközvetlenebb és a leggyorsabb megnyilvánulási terep a popkultúra. Mert ott megcsinálsz egy dalt, és másnap előadod. A film iránti szerelmem továbbra is megmaradt, a színházi elfogultságaim pedig most már irodalmi estekben nyilvánulnak meg, amiből eddig tizenkettőt készítettem. De nem lenne türelmem ahhoz, hogy 5-6 évig vagy akár életem végéig várjak, hogy megcsinálhassak egy filmet. Főleg, hogy egy hét, fél vagy egy év után már mást gondolok arról, amit csinálok-csinálunk, mert folyamatos önkritikával tekintek rá.

 –  És készítettél is filmet?

– Nem, maximum videoklipeket vagy koncerten használt filmes vizuált a munkatársaimmal. Viszont színházi darabokat írtam akkoriban is Pilinszky meg Robert Wilson stílusában. Ezek az élmények, attitűdök bent vannak a Kassák-előadásomban vagy a Szerb Antal-estemben meg a többiben. A nyitottság is. Az utóbbiban például olasz slágereket is énekelünk, de van benne blues, jazz, klasszikus zene, vagy valamely ismert melódia öt másodperces részlete, amiből gyakran loopot csinálunk a szövegek alá.

–  Vagyis mixelsz rendesen.

–     Igen. Mindent mindennel. Mindig abban gondolkodtam, hogyan lehet feltörni a titkokat, vagy lerombolni a falakat. És ez továbbra is így van, és tényleg mindegy, hogy általános iskolában tanítok, újságot írok, irodalmat csinálok vagy éppen fesztiválokon ugrálok a zenekarommal a színpadon.

–     Valamelyik írásban struktúrán kívülinek neveztek, a zenekarral együtt.

–     Én ezt büszkén vállalom. Sokkal jobb, mint ha valami táborhoz vagy iskolához sorolnának. Inkább maradok partizán, de a partizánság nem azt jelenti, hogy érték nélküli vagy. Hanem azt, hogy nem vagy egydimenziós, hanem ami izgat, az egy 360 fokos valami, amit leginkább gömbként képzelsz el. És ebbe a tágasságba bármi beletartozhat: komolyzenei elfogultságaim nem mondanak ellent a hardcore iránti lelkesedésemnek, a futballimádatom meg a költészet iránti elfogultságomnak. Ahogy a kísérleti színház szeretete sem zárja ki, hogy a görögöket vagy Shakespeare-t is kedveljem. 

– Ahogy beszélni kezdtél erről, nekem is egy táguló gömb képe villant be – erről jut eszembe, a futballra térjünk még vissza. 

–    A gömb, ami egyébként lehet labda is, de mindenképpen gyermeki attitűddel párosul. Hiába öregszel meg, és hiába őszül a fejed, ha közben az intellektusod, a szenvedélyed sokkal élesebb, mint amilyen volt. Én húszévesen nem voltam ilyen formában, mint most. Egyre kíváncsibb vagyok. És folyamatosan tanulok, és ez nem csak közhely, de tényleg ezért veszem magamat körbe több generációval kreatív munka közben. A jó főnök mindig a magánál jobbakkal dolgozik. Egy jó zenekarvezető, egy jó komponista, egy jó producer magánál jobb billentyűssel, énekessel, dobossal dolgozik, de ez nem jelenti azt, hogy ezeket ne próbálhatná ki. Én most az elmúlt 7-8 évben fent vagyok a színpadon, és együtt énekelek a lányommal. Amikor kitalálsz valamit, akkor sokkal jobb, ha az adja elő, akitől jön. Nálunk mindig is fura volt, hogy bejártuk a fesztiválokat, bejártuk Európát, tömegek előtt játszottunk magyar fesztiválokon, és közben nem a dalszerzők énekeltek, hanem a mindig változó énekesek. De persze nem baj, mert nagyon jó médiumok voltak, és ma is azok, a csodás Bognár Szilvitől Németh Juciig, vagy most Magyar Bori és Fanni, a lányom, aki 15 éve velünk van, gyerekként kezdte el az éneklést, és ez roppant jó, meg egy roppant izgalmas dolog, hogy a családoddal zenélsz. Családon nem csak a "rokonaimat" értem. És az Anima nem volt még tán ilyen aktív, mint most. Ebben biztosan segít, hogy sokat járok haza Szombathelyre is. Martonvásár, a lakóhelyem nekem olyan, mint a Derkovits-lakótelep, mint a Szűrcsapó utca, csak nem egy lakótelepi, hagyományos hely, hanem egy teljesen más szegmens, amiben egyébként ugyanúgy megtalálom magamat, mint az Anita presszóban.

–  Annak idején mi vitt el Szombathelyről, és mi hoz vissza?

–     Mondhatnám azt is, hogy akkor még voltak releváns kérdések a reggeli televízióműsorokban, és volt értelme klipeket bemutatni és beszélgetni. Volt értelme ott lenni folyamatosan. Akkoriban volt egy csomó olyan dolog a zenekar körül, mint a Himnusz-balhénk és a többi. Egyfolytában a Napkelte műsorába jártam, hogy elmagyarázzam például kisgazda vitapartnereknek: a nemzeti tradíciót nemcsak úgy lehet elképzelni, ahogy ők. Nem zászlólengetéssel, nem buta közhelyek ismétlésével, hanem azzal, ami összeköt bennünket ebben a térségben, az pedig nem más, mint a kultúra. Mindegy, hogy táncház, rock, technobuli, költészet, ez a kultúránk. Mi a kultúrával kapcsolódunk össze, és nem a nagy szavakkal.

–    Mint ahogy az egykori európai középhatalomban, az Osztrák–Magyar Monarchiában meg is történt. 

– Én nagyon szerencsés vagyok a szombathelyiségemmel, nagyon szerencsés vagyok a martonvásáriságommal, és nagyon szeretem Budapestet is, bár kritikusa vagyok Szombathely kissé zsákfaluvá válásának, vagy kritikus vagyok Martonvásárral is. De nekem Budapest is egy zsidó–német sztori, és nem az, hogy a sok vidéki magyar fölmegy a fővárosba, és eljátssza, hogy budapesti. Mert ma egy kicsit ez van. De Szombathely az alap. Anyu, a testvérem, Szabolcs, akivel annyi Anima-dalt írtunk, vagy mostani producertársam, Kovács Tibor a Szűrcsapó 10-ből, meg a zenésztársaim: Zisko Olivér, Dénes Szilveszter, a Fő tér, a Zanati úti próbahely, a Savaria Mozi, a Bloomsday, a Karnevál, az SCHC. Oké, visszasírom a Bartók Fesztivált, de minden nem jöhet össze.

– Hogy kerültél Martonvásárra?

– Házat néztünk, természetközelben akartunk lenni a könyveinkkel és kutyánkkal, és akkor ebből kutya-macska-madár, meg minden lett, meg mulcsolás, permakultúrás zöldségtermesztés, öntözőrendszer-építés. Nagyon-nagyon jó ott minden a kiserdővel, patakparttal, a szomszédokkal, akikkel összejárunk vagy együtt főzünk. De ez persze nem helyettesíti a Derkót, meg anyám otthonát, a Gayer parkot, meg az egyre kevesebb örömet jelentő Hali-meccseket. Most volt 50 éves sulitalálkozónk a Derkovitsban, végignéztük az összes termet, megtaláltam az agyonjavított orosz dolgozatomat, ami akkor gyomorgörcs volt, ma meg egy vicc. Nagyon kedves volt az igazgatónő, belefolytam a suli-beiratkozó kampányukba, hogy legalább két első osztály induljon. És el is indulnak. Ennek örülök. Másként tekintek a Derkovits iskolára, mint amikor a pajeszomat rángatta az elviselhetetlen igazgató. De például most is bent voltam a kórházban az osztályfőnökömnél, Vera néninél, akit 30 éve mindig felhívok azóta is. Nem hiába zárt be a könyvtárba, és addig nem engedett ki, amíg el nem olvastam pár kötelezőt. Nagyon sokat tanultam tőle, és valószínűleg az irodalom iránti elfogultságomat is részben tőle kaptam. Mindig nagyon rossz diák voltam, ezért is lettem tanár, mert nem igazán voltam a rajongója a poroszos stílusnak.

– Később a Kanizsaiban a Prieger–Pados páros (Pados Gábor műgyűjtő és galériatulajdonos – szerk.) legendásan renitens duó volt.

– Meg is mondták a tanárok, hogy ebből a két emberből soha nem lesz semmi. Egyébként e beszélgetésről (múlt pénteken készült – szerk.) éppen Padosék galériájába megyek Tót Endre, világhírű képzőművészünk kiállítására, a Bloom-napra. Nemrég Merklin Feri, a Kanizsai igazgatója visszahívott a Pilinszky-műsorral Törőcsik Franciskával, hálás vagyok neki, mert talán ettől életemben először kaptam jó kanizsais élményt. Csillogó szemű gyerekekkel beszélgethettem teológiáról, filozófiáról, mindenről az előadás után. Nagyon klassz volt.

- Martonvásárhoz kapcsolódik legutóbbi könyved, a Kedves Teréz! Brunszvik Teréz személye Martonvásáron adja magát, de mit éreztél aktuálisnak egy 18-19. századi grófnő életében, akiről maximum annyit tudnak az emberek, hogy ő alapította az első magyar óvodákat?

– Brunszvik Teréz mélyen vallásos tradicionalista, ugyanakkor meg forradalmár, Teleki Blanka nagynénje: a korai feminizmus, világjárás, gyereknevelés, női emancipáció első bajnoka. Ha akarod, akkor egy nagyon mélyen konzervatív és egy progresszív határsértő egyesül benne. És engem ez persze fellelkesített, mert jó apropó, hogy magamról beszéljek. Beethoven járt hozzájuk, Teréz maga pedig beutazta Európát, ami egyáltalán nem volt annyira természetes akkoriban. Egész életében a művészetnek, az edukációnak, az óvoda kitalálásának és szerteágazó kapcsolatoknak élt. Beleástam magamat a naplóiba, hiszen a könyvembe is belemixelek ebből, mintha beszélgetnék vele. Van az ő hitvallásából valami a levegőben ott is. A nőiből, a tradícióból, a jövő szimatolásából, ennél jobb hely nem kell nekem. Kegyelmi pillanat volt, amikor Martonvásárt választottuk, és most ott a házunk a kastélyparkkal szemben. Soha nem gondoltam, hogy természetközelben fogok élni, soha nem gondoltam, hogy kutyát sétáltatva töltöm az estéimet, a reggeleimet, és hogy a macska a mellkasomon ébred. Ez nekem nagy ajándék, kreativitásra ösztönöz, biztosan köze van ahhoz, hogy egyre több mindent csinálok, ahogy öregszem.

–    Az 50-et elhagyva azért változik az ember szemlélete, te hogyan nézed a világot zenészként, íróként, újságíróként, előadóként?

–    A kíváncsiság megvan, a közéleti izgalom megvan, a napi aktuálpolitika iránti gyermeki lelkesedésem viszont elveszett. Max néha úgy nézem, mint egy vicces kabarét, néha meg, mint egy thrillert. Korábban persze azt gondoltam, hogy oknyomozó riportokkal vagy mélyenszántó, nagyon belekérdezős politikusi interjúkkal megváltoztatható a világ. A mai napig elolvasok minden politikai, társadalmi írástanulmányt, esszét. De az igazi politikát nem ebben találom meg. Az én politikám a társadalmi aktivizmus, a szomszédaim élete, a szomszéd falu cigány gyerekeinek felzárkóztatása, vagy a szülővárosom kultúrája. Ezeknek az útjai, a hatássértés és közeledés izgat inkább, mint a "politika". Amúgy azt sem tartom ördögtől valónak, hogyha valaki a politikától reméli a dolgok jobbrafordulását, meg azt sem, ha beszélnek egymással a pártok, a különböző ideológiák képviselői. Alacsony színvonalú a sajtó is, amely ezeknek a vitáknak nem ad helyet. Ez a brutális bal-jobb kettéosztás meg teljesen érthetetlen. Erre a mesterséges szembenállásra illik felhozni a pápa szerepét, hogy akkor ő most kicsoda? Egy baloldali, balos, kvázi-marxista, vagy egy tradicionalista kőkonzervatív hierarchiában hívő jobbos – mert szerintem pedig mindkettő. Az ember sokkal bonyolultabb annál, mint hogy be lehessen skatulyázni ide vagy oda. 

Török Tibor

Fotó: Nagy Jácint