Elkxrtuk: az emlékeztető oltás (Filmjegyzet)

Van annak varázsa, ha az ember több mint 30 éve ír filmjegyzeteket, mert ilyesformán sikerült pár korszakot átívelni tartalmilag és műfajilag is: a Kommandótól a Mátrixig Almodóvartól Torrentéig volt itt már minden és nyilvánvaló lesz is. Hogy ehhez képest az Elkxrtuk hol helyezkedik el, azt nehéz megmondani, mivel 2006 ősze nem volt olyan régen, ráadásul, ha az ember médiamunkás és futballedző egyszerre, akkor nem kell annyira csodálkozni, hogy három eseménytörténetet is hallott akkoriban. Egyet a sérült rendőr csapattagjától, egy másikat a meggyőződésből Pestre utazó hazafitól, aki egészen addig azt hitte, hogy ő lesz Mel Gibson magyar kiadása, amíg négy robotzsaru be nem nyeste egy rabomobilba, majd pedig egy cellába, a harmadikat pedig egy első vonalból tudósító fotóstól, ő még két hét múlva is könnygázt lélegzett ki egy terheléses teszt keretében. Talán mondani sem kell, hogy a három sztori maximum csak bizonyos részeiben találkozott egymással, amúgy teljesen másról szóltak.

Erre itt van egy negyedik megoldás, az Elkxrtuk arra tesz kísérletet, hogy a hatalom, illetve a médiamunkás, valamint a közvélemény-kutató gyakornok szemszögéből mutassa be 2006-ot,  a filmnek az egyik  alapállítása, hogy ezek az egymástól fényévekre eső galaxisok és rendszerek képesek találkozni egymással, és van közös metszetük.  

Amúgy no way, és ezzel gyakorlatilag el is mondtunk mindent. Ráadásul a keretet a rengeteg eredeti bejátszás adja, ezért minimum 3 órányi olvasás kellene ahhoz, hogy a fikció és a valódi történések ne keveredjenek, de senki nem úgy megy moziba, hogy előtte mindent áttanulmányoz Szásáról, a hős partizánról, aki két század németet zavart ki a brjanszki erdőből a zord erdésszel egyetemben. Ha valaki az összes hírportált és újságot olvassa, annak átjött (nem volt nehéz, mert tényleg fullba tolták), hogy hetek óta 2006-ra van felépítve a központi kommunikáció, minden csatornán az akkori történések ismételgetése és a mostani szereplők kontextusba helyezése zajlik. Olyannyira, hogy a múlt héten a helyi pártlap címlapján 2006-os fotót hoztak: elsőre úgy látszott, hogy fotelkemény, ámde lelkes antifák hétfő este ellopták a tankot a kombinált fogóval egyetemben, és nekimentek vele a körútnak, ám még mindig csak a seregélyesi műszerész röffentette be a kelléknek kicsapott T-34-et 15 évvel ezelőtt.

Szóval, ebben a kommunikációs környezetben jött ki a film, a néző egy meglehetősen sajátos (mások azért sarkosabban fogalmaznak) olvasatot kap a 2006-os eseményekről, innét kezdve mindenki a saját univerzuma szerint nézheti, és annak láthatja, aminek akarja. Aki propagandafilmnek látja, annak alkotói oldalon lehet azt mondani, hogy ez csak egy fikció, gondolatkísérlet, igaz, hogy a keresztnevek azért nagyon stimmelnek.  Aki meg a 15 évvel ezelőtti és mai aktualitásokat és utalásokat is érteni véli, annak meg lehet veregetni a vállát, hogy vágod te ezt, öcsém. 

A történelem pedig, mint olyan, szép csendesen meghasonlik önmagával a sarokban, mert azt hitte, csak egy van belőle, de szénné hajlítgatott valóságok korában kiderült, hogy bármennyi. 

Akit mindezek mellett 15 évvel ezelőtt egy kiadóvállalat magasabb pozíciójában ért a valódi Elkxrtuk, az addigra kénytelen-kelletlen szembesült már mind a hatalom és a média működésével, és azzal, hogy némely cégvezető önként és boldogan gyömöszölte volna be a politika alá az amúgy külföldi tulajdonban lévő kiadót. Hogy ez miként is festett a valóságban, nos, nem valami szépen, sőt kifejezetten cefetül, de legyen elég annyi, látszik, hogy a forgatókönyvírók nem élték át a korszakot élesben, mert ellenkező esetben kapásból tíz jobb sztorit írtak volna. 

A film nem annyira bonyolult, mint a való és édes élet: a sztori szerint György, a gonosz titokminiszter, Klára, a gonosz feleség és Endre (meg még pár mellékszereplő), a rafinált és szintén gonosz közvélemény-kutató igyekszik megoldás találni a kiszivárgás előtt álló öszödi beszédre. 

Azt ötlik ki, hogy a politikai és gazdasági válságról, majd pedig az elveszített önkormányzati választásról a budapesti zavargásokkal terelik el a figyelmet. Ezért nem küld a rendőrség erősítést a tévéostromhoz, ezért tolják majd össze október 23-án a Fidesz-nagygyűlés résztvevőit és a randalírozókat. Az egész mögött természetesen Ferenc testvér áll, akit az egész filmre bezárnak egy szobába, Klára megy csak be hozzá egyszer, de ő is inkább telefonon hívja, nyilván valami rettenetes dolgot művel odabenn, olyannyira, hogy senki nem is játssza el, amit mélységesen megértünk. Vannak még mindenféle ügyeskedő elintézőemberek, tesze-tosza testőrök és titkosszolgák, akik végül csak megborítanak egy Renault-t, mert nem győzik kivárni, amíg az üldözött járműről minden lepotyog magától a pesti flaszteron. 

Velük szemben áll egy szerelmespár, két gyakornok, a férfi újságíró, a nő meg menő kutató akar lenni, együtt és külön is rájönnek arra, hogy a hatalom kavar. Mint az endékás turmixgép, a levehető ajtós, mert a hatalom már csak ilyen, teljesen mindegy milyen szinten, lételeme a kavarás, csak a minőség és a nagyságrend a kérdés és a különbség. A sztori szerint a nő hozzájut főnöke (aki nemcsak jéghideg tekintetű keletnémet ügynök a Die Hard 2-ből, hanem még ultrabalfék is) táskájából és kamerájából mindenféle titkos adatokhoz, ami miatt Endre (a galád közvélemény-kutató) is bajba kerül, a kishölgyet pedig, mint problémát, legfelső szinten intézik. Illetve csak módjával, mert telibe és nagyon az gáz lenne, György miniszter mindenesetre személyesen is beszáll egy üldözésbe – itt is reccsen egy jókorát a sztori, mert ismét csak hadd ne írjuk le, hogy a valóságban mindez hogyan történt volna még egy kisebb súlyú ügy esetében is. (Meg aztán történetesen a Ryan közlegényben se egy főnáci géppuskázott a partra szállókra díszegyenruhában, de Amerika, mint az köztudott, régóta és megint haldoklik, és mozit is olyant csinál, amilyent, a rosseb se hiszi el nekik, hogy a tunéziai sivatag a Tatooine bolygó, csak azért, mert két Nap van a háttérben.)   

Szóval, a feltörekvő ifjaknak egyszer sikerül meglépniük a hatalom elől, a hősnő azonban nem nyugszik, még egyszer nekifut annak, hogy kiderítse, mire készülnek október 23-án a nagyok. A legjobb időben, mert a film már éppen befejezné magát, amikor újabb finálé következik, a vágások és a zene révén a Parlament kísértetkastéllyá változik (eskü: még varjak is kárognak kinn). A Nagyon Gonoszak az egyik teremben állítják össze a nagy haditervet, a kishölgy viszont túljár az eszükön, mert becsempész egy diktafont az egyik asztal alá, és jól felvesz mindent, ám amikor kihozná azt, összetalálkozik Klárával. (Ebből is látszik, hogy csak romlottak és/vagy csökkent értelmű Micimackók játszottak azon a térfélen. Ellenzéknek nyoma nincsen a filmben, mondjuk nem is kell, egy ilyen brigád bármikor tökön lövi önmagát, vagy nikotinmérgezésben murdelnek meg, mert a két órát végig szívja a teljes csapat. A tévénél tüntetőkről sem tudunk semmit azon kívül, hogy időnként nekiugranak az ajtónak, meg az ablaknak.)

Már a sejtelmes országházi felvezetésből érződött, hogy ebből baj lesz more, de a főhősnő azért ismét elslisszol a riasztott kopók elől – éttermi üldözés is van, talán mert a Nikitát is látta valaki.  Hogy a kishölgynek mezítláb azért kellett közben törött üvegre futnia, mert Bruce Willis is így nyert végül, az nem derül ki. Vannak más finomságok is: a válaszcsapásra készülő rendőrök főnöke motivációs beszéde Lakat doktornak, a tatabányai mesteredzőnek, a Real Madrid meccse előtt (1981) elmondott monológjának az újrahasznosított változata (Itt van 22 000 ember. Ebből húszezer egy életet húzott le a föld alatt. Fáj a dereka, vizes a térde, cukros, magas a vérnyomása, az asszony csalja, a gyerek megbukik az iskolában. Egyetlen öröme az életben, ha titeket, a Bányászt győzni lát. Adjuk meg nekik ezt az örömet! Ez a minimum, amivel tartozunk.). A volt tévéépület pedig brutál felülnézetből, leginkább egy birodalmi rombolóra hasonlít – vettük is az adást. 

A finálét nem spoilerezem el, van benne csavar persze, a lényeg, hogy végül minden úgy lett, ahogy tervezték, mármint a gonoszok. A rengeteg eredeti bejátszás miatt a néző már maga sem tudja, hogy mi a fikció és mi a valóság - mondjuk az utóbbi, hogy akkoriban még igazi kérdéseket tettek fel a köztévében a miniszterelnöknek, és leadták azt is, hogyan nyökög a külföldi riporternek válaszolva. Amúgy a korabeli felvételek alapján Ferenc testvér nem úgy tűnik, mint aki éppen egy mestertervet hoz le hibátlanul, leginkább az jön át, nagyjából fogalma sincs, mi történik éppen, és mit is mondjon. 

Az Elkxrtuk olyan, mint egy emlékeztető oltás, aminek a lényegét máshol is adagolják, ott bazi nagy dózisban: hogy lám-lám, ezek így csinálták mindezt. Mert pár fiatal generációnak a GYF már a jól  szelfizhető fazont jelenti, nem pedig a mumust, aki ellen (és még temérdek szövetsége ellen) évtizede szakadatlan harc zajlik, mert a tábor háború híján szétszéledne. (És ez a válasz arra, hogy mit keres még mindig a táblán Ferenc testvér, miért nincsen régen leszedve, magától meg nem lép le, ahogy ezt volt szíves nemrég közölni.)
 

Az üzenet többi része nem a filmben van, hanem a beszédekben, írásokban, mint politikai alapvetés: 2006=2021/22, akik akkor mindezt tették, ugyanerre készülnek jövőre is, ezért kellünk velük szemben mi, úgyhogy nincs több oldal, csak kettő: ide vagy oda lehet csak állni.

A középre igyekvő belgák pedig, mint mindig, jól megszívják, és mehetnek osztrák postásnak, utazóügynöknek vagy legalizált emberkereskedőnek a folyamatosan hanyatló Nyugat süppedő és dágványos mocsarába.  

Csak mondom, hogy végül  a főhősnő is egyedül sétál el a stáblista előtt a pesti végtelenbe, meg mintha az előválasztáson is sokan üzenték volna, hogy ebből is, meg abból is elég: na, az ő filmjük lenne igazán érdekes 2006-ról. 

Török Tibor