„Engem a zene ereje motivált” – interjú a búcsúzó Ocho Macho frontemberével

Még fél Magyarország a bejglikómából ébredezett, amikor december 27-én derült égből villámcsapásként jött a hír Kirchknopf Gergőtől, a Vas megyéből indult Ocho Macho zenekar frontemberétől: lezárul egy korszak, két évtized után visszavonul a zenekarral. Nehéz szívvel hozta meg a döntést, hiszen élete egyik legmeghatározóbb fejezete volt ez, rengeteget kapott a csapattól és a rajongóktól, de úgy érzi, eljött az idő, hogy új irányokat keressen és más területen is kipróbálja magát. Ám előtte még a közös örömzenélésé a főszerep, ahogy az a kezdetekben is volt, többek között erről is beszélgettünk vele.

– Sok mindent megélt a zenekar, több tagcserén is túlvagytok már, egyszer még feloszlásról is szóltak a hírek. Ez a visszavonulás pontosan mit jelent? Tényleg ennyi volt az Ocho Macho?

– Valóban sok mindent megértünk, de feloszlásról szó sem volt, tagcserék voltak. Tipikus garázszenekar voltunk, még abból az időből, amikor betárcsázós internet volt és utcai telefonfülkéből telefonáltunk. A tagcseréket azért viseltem mindig is kicsit nehezen, mert ezek az emberek felálltak, itt hagytak, utána pedig, amikor mégsem hagytam abba, rosszindulatúan dumáltak rólam, miközben az ő döntésük volt, hogy kiszálltak. Azt gondolom, kell egyfajta fanatizmus ennyi embert összetartani és egy 20 éves karriert felépíteni, de abban tök kiegyezek, hogy nem volt velem mindig könnyű együtt dolgozni. Elvártam, hogy mindenki beletegye az időt, a melót, a pénzt ebbe a projektbe, be kell menni próbálni, mosolyogni, megcsinálni a nem kívánt dolgokat is. És ez nem mindenkinek ment, vagy nem mindenki értette.

Nem én szálltam ki, nem tudok magamból kiszállni. Nélkülem nem tud lenni Ocho Macho, hiszen nálam régebb óta senki nincs a zenekarban. Még se zenekar, se név nem volt a láthatáron, amikor Tompa Krisztián hívott engem és még jó néhány embert örömzenélni Kőszegen. Ő volt ennek az egésznek az origója és érdekes, hogy ő volt az egyetlen, aki egyenes gerinccel úgy állt fel mellőlem, hogy kerek-perec megmondta: már nem bír beülni a buszba, nem tudja már ezt csinálni. Most pedig kerek lett azzal a történetünk, hogy visszajelentkezett erre az évre és eljön velünk egy-két buliba. Aztán visszavonulunk és hagyom a magyar zenei piacot egy picit játszadozni, kívülről szemlélem majd, mert ebben én már nem szeretnék részt venni.

– Mikor született meg a döntés? Régóta őrlődtél?

– Elég régóta, igen. Valahogy arra jöttem rá, hogy megváltoztak a dolgok, ami nem biztos, hogy baj, egyáltalán nem nézem rossz szemmel, hogy a fiatalok bizonyos előadókkal összezárnak és közösséget alkotva formálják a magyar zenei piacot. Ez nagyon menő, meg tök jó, hogy óriás show-kat láthatunk az országban, de ma már nem dalban és egyediségben mérjük az előadók, zenekarok sikerét, hanem a teltházbakan, a lájkok, kommentek számában, a YouTube- és Spotify-lejátszásokban. Persze ezek fontos dolgok, tudom, hogy meg kell tankolni a buszokat, ki kell fizetni a stábot, a technikusokat, de szerintem fontosabb, hogy lélekből és örömmel zenéljünk.

Ma már az üzletről szól a zene és én ebben nem akarok semmiképp sem részt venni. Engem a zene ereje motivált, ahogy a zenész hat a közönségre, a közönség pedig visszahat a zenészre. Nem tudok még egy olyan európai országot mondani, ahol ennyi rajongó él, mint Magyarországon, számomra kicsit furcsa, hogy a sportcsarnokokban, stadionokban több koncert van, mint sportesemény és mindegyik teltházas. Ausztriában nem látom például ezt. Egy osztrák kollégám mesélte, hogy voltak koncerten Bécsben, és akkor vettem észre magamon, hogy én is átvettem ezt a gondolkodásmódot, mert rögtön azt kérdeztem, hogy tele volt-e. Ő pedig visszakérdezett, hogy mi? Hát mondom, sokan voltak? Ő meg csak annyit mondott: mit tudom én, ott voltunk, tök jó volt a koncert. Őket ez nem érdekli, itthon meg csak ez megy, ezt hallod a hírekben, a menedzsmenttől, a szervezőktől és az összes futtatott előadó dupla teltházakkal megy. Lehet, ha most mi is arénás teltházas zenekar lennénk, nem jutottam volna erre a döntésre.

– Hogyan reagált a zenekar a döntésedre?

– Az egyik fele értette, velük több időt töltünk együtt, így közelebbi viszonyban is vagyok lelkileg. A másik fele meglepődött, és biztattak, hogy azért ezt gondoljam át, hagyjunk még egy évet. Én pedig mondtam, hogy persze, tök szívesen. Itt az egész év, annyi minden történhet még, de az a baj, hogy egyre jobban azt érzem, hogy boldogabb lettem, nincs rajtam stressz, felszabadult vagyok, és nagyon szeretném ezt az évet végigünnepelni. Ha ez tényleg egy visszavonulás lesz, akkor legyen méltóságteljes és óriási öröm, nemcsak nekem, hanem a közönségnek is, hiszen nagy zenei hagyatékunk van az elmúlt 20 évből.

– Mit szólt a családod a visszavonuláshoz? Nyilván így több időt tudsz velük tölteni.

– Persze, ők abszolút támogattak ebben. Veronika, a feleségem is látta, hogy vívódok, őrlődök, mert nem feltétlenül akarok már megfelelni mindenféle nem létező ideológiáknak.

– Mindig is ragaszkodtál Szombathelyhez, pedig a zene gyakran Budapesthez kötött, sulykolták beléd, hogy fel kellene költöznöd, de maradtál. Miért? Mit jelent neked a város?

– Igazándiból ez a Szombathely-Kőszeg tengely valahogy a nyugi, és ott van menekülési útvonalnak Ausztria is. Van egy civil életem, 25 éve úszást oktatok, tehát rengeteg minden ideköt. Azon túl, hogy szeretem az országunkat, meg a fővárost is, abban a nyüzsgésben, darálásban, ami ott megy, nem akartam részt venni soha, még ha néha el is játszottam a gondolattal és valószínűleg a zenekar is sokkal sikeresebb lett volna. De az, hogy ma ki tudok ülni a kertembe, hogy otthonra találtam, hogy a kislányommal együtt tudok lenni, mindennél többet jelent. A Budapesten élő embereknek utazniuk kell, hogy egy kis zöldet találjanak, én ettől teljesen depressziós lennék szerintem.

– Említetted Ausztriát és az úszásoktatást. Honnan jött ez az egész?

– Azt szoktam mondani: előbb álltam vízben, mint színpadon. 2000-ben kezdtem el dolgozni Lutzmannsburgban gyógymasszőrként, aztán az akkori marketingigazgató megkérdezte, hogy nincs-e kedvem babaúszást tanítani, én pedig meg akartam tartani az állásomat, így egyből igent mondtam, csak nem tudtam, hogy mire. Az egy izgalmas időszak volt. Eisenstadtba kellett járnom iskolába, ahol csak anyukák voltak, én meg még 30 se voltam, és nem értettem, hogy miért beszélgetnek szoptatásról és miért kell nekem síró gyerekeket hallgatnom. Nagyon lehangoló volt számomra ez az egész. Aztán a gyakorlati órák alatt a mellettünk lévő nagymedencében láttam egy magyar vízilabdás srácot, aki 6 éves gyerekeket oktatott és összeállt a fejemben a kép: jeleztem, hogy szeretnék még továbbtanulni, hogy ne egy olyan dologba ragadjak bele, ami nagyon messze állt még tőlem akkor. Hosszú évek alatt, amit lehetett, azt megtanultam, van egy kis úszóiskolám itt Szombathelyen és egy élményfürdőben is dolgozok Ausztriában.

– Emiatt akkor igazából nem is kell félteni a megélhetésedet így, hogy a zenélés most háttérbe szorul.

– Abszolút nem. Sose se voltam megélhetési zenész, ez is gondot okozott néha egy-két zenekari tagnál. Tőlem vártak garanciát, hogy ez fix, hosszútávú megélhetés lesz, de mindig mondtam, hogy a zene művészet. Megírsz egy dalt, mire kikerül a stúdióból, elmegy egy kocsi ára, forgatsz egy videoklipet, mire megjelenik, elmegy a második kocsi ára, ezeket ingyen elérhetővé teszed, te meg persze fizetsz, hogy minél többen lássák, és utána derül ki, hogy a közönségnek tetszik vagy sem. Soha nem mertem volna felvállalni ezt a felelősséget, hogy csak ezt csináljuk főállásban.

Ami még nyomós ok volt számomra az úszásoktatás mellett, hogy mindig is szerettem gyerekekkel lenni, mert ott nincs kamuzás, az egy olyan valós, őszinte világ, ami a felnőttvilágban nagyon kis szeletben mutatkozik meg. Ez talán segített engem abban is, amikor nagyon ment a zenekar, hogy két lábon a földön álljak. Amikor hazaértünk koncertről, már mentem is ki dolgozni a gyerekekhez, este meg ültem vissza a koncertbuszba és mentünk tovább.

– Mik a tervek? Hogy néz majd ki a végső búcsú?

– Na ezt nem tudom, nincs semmi terv, de búcsúzni igazából nem szeretnék. Hosszú ez az év és végigjátsszuk. Az már fix, hogy szilveszterkor Sopron főterén lépünk fel, úgyhogy az utolsó percig megy a zenélés. Az biztos, hogy a zene már részem, de hogy merrefelé terelődik az utam vagy hogyan nyúlok majd a zenéhez, azt ma még nem is akarom tudni. Engedem ezt az évet kigurulni, aztán majd valami felé biztos lököd az élet, remélem, észreveszem, hogy merre.

– Említettél egy dalt, mielőtt még elkezdtük a „hivatalos” interjút. Elárulhatsz erről már valamit?

– Hát igen, most született egy dal, Gerendás Rubennel dolgoztam rajta, de ez annyira friss még, a múlt éjjel kaptam meg a végleges verziót, úgyhogy majd meglátjuk, mi lesz a sorsa. Most erről nagyon többet nem is merek vagy tudok mondani, mert igazándiból csak én hallottam, senkivel nem tudtam még megosztani, úgyhogy engedd meg, hogy ezt egy kicsit zárójelbe tegyem. De mindig is részem lesz a zene, a háttérben folyamatosan dolgozom, tervek viszont nincsenek ezzel kapcsolatban. Most nagyon élvezem, hogy olyan dolgokkal foglalkozhatok, amik megmozgatnak, hogy a saját kis játszóterembe visszavonulva írogathatok dalokat tudatosan, örömből, szabadon. Engem most ez az, ami a legjobban pöcköl és motivál, de ebben biztos benne van az is, hogy idén leszek 50 éves, és nem akarok olyannal időt tölteni, ami nem motivál vagy mozgat meg.

Nem akarok megfelelni például Ocho Macho zenekaros elvárásoknak, terheknek sem, legfőképpen azért, mert nem látom öt évre előre, hogy mit akarok elérni. Nagyon élvezem, hogy én producálhatom a saját ötleteimet, tehetek bele olyan dolgokat, amit eddig „nem engedtek meg”, mindig volt valami kifogás, hogy ezt vagy azt nem illik oda berakni. A Jó nekemben is csak én és Dodó, az első gitáros hittünk, mindenki le akart róla beszélni, merthogy érthetetlen a szövege, tök egyszerű az akkordmenet. De mi ragaszkodtunk hozzá, mert megvolt a feelingje. Én nem vagyok hangszeres zenész, azt keresem, hogy vagy így, vagy úgy, de hasson rám a zene.

– Mikor kezdtél el dalokat írni?

– Voltak ilyen vállalhatatlan gimis próbálkozásaim. Valahogy a zene mindig benne volt az életemben. Már gyerekkoromban is úgy mentem focimeccsre, hogy walkmanen hallgattam a dalokat és énekeltem, gimiben meg rajzórán én voltam a wurlitzer.

– Órákig lehetne sorolni, hogy mi mindent értetek el, de ha egy valamit mégis ki kellene emelni az elmúlt két évtizedből, mi jut rögtön eszedbe?

– Kettő dolog jut azonnal eszembe. Az egyik 2015-ben a Sziget Fesztivál nagyszínpada és a Robbie Williamsszel való személyes találkozás. A másik pedig, amikor Azahriah spontán elénekelte a Jó nekemet Barcelonában. Nem beszéltük meg, nem adtam rá utalást, nem kértem tőle, amikor előtte este találkoztunk. Zokogott mindenki, a feleségem, a barátaim. Nekem most ez a legnagyobb személyes élmény, mert őt egy olyan fiatalnak tartom, aki nagyon alázatos és tisztelettel, méltósággal áll mindenhez. Egy nagyon pozitív ember, jó mellette lenni, jók voltak a rezgések, nagyon élveztem vele a beszélgetést. Nagyon sokat lehet tanulni. Tulajdonképpen a magyar zenei piac felett áll, nem véletlen, hogy be merte húzni a kéziféket és azt mondta, hogy szünetet tart és átgondolja a dolgait. Én csodálattal nézek fel rá, nem hiszem, hogy ő agyban-lélekben 22 éves, inkább egy érett 50-es. Ha visszagondolok, hogy 22 évesen mi ment az én fejemben… Biztos, hogy ő is motivált abban, hogy meghozzam ezt a döntést.

– Hogyan fog tovább élni az Ocho Macho életérzés? Mi lesz a huppogós zenével?

– Ez egy nehéz kérdés. Majd az emberek eldöntik. Ha nagyon hallgatják, akkor megy, ha nagyon hangosan kérnek minket, akkor lehet, hogy nagy örömmel jelen leszünk vagy lehet, hogy majd a retró formájában főnixmadárként feltámadunk. Igazándiból ezt az emberekre bízom. Én most mit csináljak? Leraktam az asztalra mindent, nyílt kártyák vannak, ők leválogatják, ami tetszik nekik. Az biztos, hogy a mai trendeknek nem akarok felülni, nem is lenne hiteles. És az is biztos, hogy a mi zenénk valójában valahol egy rétegzene, ami kiszolgál bizonyos réteget, de ezt a réteget szerintem már jócskán kiszolgáltuk.
Ha abból indulok ki, hogy sok rajongó velem együtt változott, idővel édesanyák, édesapák lettek, és nem tudnak ott lenni a koncertjeinken, mert gyerekeket nevelnek, dolgoznak, de hallgatnak minket online, akkor azt mondom, hogy igen, nagy esély van rá. Az biztos, hogy a mai napig kapunk e-maileket, képeket, tetoválásokat dalszöveg idézetekkel, sőt, Lola, a lányom nemrégiben olvasott egy könyvet, A Szent Johanna gimit és utaltak benne a Jó nekemre. De rengeteg ballagáson, esküvőn is éneklik, úgyhogy azt gondolom, hogy ez a dolog már önálló életet él és már biztos, hogy hagytunk magunk után valamit.

– Most jó, jó, jó, de jó neked?

– Most a legjobb. Mindig azt szoktam mondani, hogy az Istentől kapott legnagyobb ajándék a szabad akarat. Ha nálad van a kontroll és te dönthetsz. Ezt most végre meg is élem. Nagy felelősség, nekem se ment hétfőről keddre, de mégis felszabadító érzés, hogy nálad a saját életed kontrollja, és azt tudod mondani, hogy A vagy B. Úgyhogy most a legjobb, igen.

Czömpöl Bianka

Fotó: Nagy Jácint