Erdélytől Szombathelyig: 101 év Trianon

A beszélgetés során pillanatok alatt elevenedett meg, hogyan hatott az erdélyi gyökerű család történetére a közép-európai történelem. A Marosújváron csendőrként szolgált székely dédapának nem volt maradása a frissen megalakult román államban az I. világháború után, így, ott felszámolva mindent, családostól áttelepült a megszállás alatt lévő Magyarországra. A románok internálták, a fogolytáborban elszenvedett kegyetlen bánásmód vezetett későbbi halálához.

A következő generáció életét az újabb világégés kuszálta össze: Vargyas Csaba nagyapját Budapesten lökték be egy fogolymenetbe, amelyben nem volt meg a létszám, és hat év kaukázusi fogság után tért haza. A család másik ága a Felvidékről származott, a felmenők között volt MÁV-alkalmazott, aki szombathelyi megbízást kapott, így az okolicsányi és marosújvári családtörténet Felvidék és Erdély, Budapest után a vasi megyeszékhelyen folytatódott, folytatódik tovább.  

– Mennyire őrzi a székely-magyar identitást a család napjainkban?  

– Teljesen, mindenkor vállaltuk, vallottuk az ezzel kapcsolatos dehonesztáló megjegyzéseket, kontextus függvényében lereagálom, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyom. Így lettem nevelve. A békediktátum évfordulójára – hasonlóan családi eseményekhez – minden évben 16 óra 32 perckor emlékezünk, ilyenkor megáll az élet. A Trianonra való emlékezésben nekünk, utódoknak össze kell fognunk, ennek belső igénynek kellene lennie a véleményem szerint, ez motivált akkor, amikor támogattam az emlékmű létrehozását. A kezdeményezést elindító csapat felé a teljes a bizalmam, ezért is álltam be mögéjük.  

Hogy a szombathelyi emlékhely ügye egészen a 100. évfordulóig húzódott, arra nincsen elfogadható magyarázat, főleg abban a megyében, amelyik az egyik legnagyobb területi veszteséget szenvedte el. A felajánlott összeget nem mennyiségben, hanem értékben kell mérni, az a fontos, hogy mi lesz belőle. A pénzért akkor érdemes dolgozni, ha ilyen dolgokra is jut belőle. 

– Felkereste-e már az erdélyi települést, ahonnét a trianoni döntés kimozdította az őseit?  

– Én még nem, a nagyszüleim jártak ott – ők találkoztak dédapám testvérével, aki nem volt hajlandó elhagyni Erdélyt. Pedig lett volna rá alkalom: a cégem révén van érdekeltségem Marosvásárhelyen. Ez a látogatás komoly hiányosságokból adódó feladatom. Tavalyelőtt estem át szívműtétem, ilyenkor az ember átértékel mindent, feleszmél, és ritmust vált. Úgy fogalmaztam meg, ezeket a dolgokat addig kell megtenni, amíg az embert a gondviselés a tenyerén tartja, és éppen nem tapsol egyet. 

– 100 év telt el Trianon óta, és nincsen konszenzus abban, hogyan kellene kezelni ezt a kérdést, lesz-e rá valamilyen megnyugtató megoldás.

– Én úgy látom, szép lassan lenyomják a magyarság torkán. Nézzük meg, egy-egy rendezvényen mennyien vannak, mennyire öltöztetik a lelküket nemzetibe, mennyire akarják megélni a történelmet. De ez igaz a nemzeti ünnepeinkre, laposodik az identitástudat. Amit mindenkinek ajánlok, keresse fel a várpalotai Trianon-múzeumot, látni kell, hogy mi történt a magyarsággal.

– Vagyis úgy látja, hogy nem lesz ebből megbékélés, feldolgozás, kibeszélés, egymás félelmeinek megértése, elfogadása?

– Megbocsátás lehet, a megbékélés csak tunyaságból adódhat, ezt beletörődésnek gondolnám. A mindenkori vezetőinknek nagy a felelőssége abban, hogyan tartják egyben a magyarságot.  És nem csak abból áll, hogy a határokon kívül maradt magyarokat támogatjuk helyenként indokolatlanul. Itthon, az ifjúságnál lenne fontos, hogy tudják és érezzék, mit jelent magyarnak lenni. Lehet magyarnak születni, de azzá kell válni, érdemesülni. 

– A nemzeti és az európai gondolat nem hozható össze egymással? A határok nélküliség nem lehet gyógyír a múlt sebeire?

–  Nem, biztosan nem. 

– Az Európai Unió alapgondolata abból a felismerésből született a pusztító második világháborút követően, hogy Nyugat-Európa nemzetei előbb-utóbb sikeresen kiirtják egymást, ha rivalizálnak, és egyeduralomra törtnek. Közép-európai szinten hogyan valósulhat meg ez?

– Ez itt nem megy. Ha ebben az irányban gondolkodtak volna a győztesek az I. világháború után, akkor a wilsoni alapelvek szerint az Osztrák–Magyar Monarchia népeinek autonóm fejlődést biztosítanak, ami egy szövetségi államot jelentett volna. Ez nem lett volna rossz elképzelés, de végül teljesen más irányba fordult a történet, ennek az eredménye pedig ismert, és érezzük a mai napig is.  A véleményem miatt értek olyan vádak, hogy lázadó és irredenta vagyok. Úgy fogalmaznék, hogy nem vagyok langyos. Teszem a dolgomat úgy, ahogy azt helyesnek látom, nem hiszem, hogy ezért engem meg kell ítélni. Én így látom a világot, szerencsére módom és lehetőségem van arra, hogy meg is éljem a mindennapokban.