"Ha éppen olyanok a fények..." –  interjú Szabó Gábor fotóművésszel

Órásmesterként ismertelek meg, nálad vettem a fiaim első karóráját. 

A történet úgy indult, hogy a gimnáziumban földmérőnek készültem, de nagyon nem volt kedvem hozzá. Nem szerettem benne a matematikát, de a fotógeometriát meg a topográfiát igen. Mikor otthon elmondtam, hogy nem akarok továbbmenni technikusnak, hanem átnyargalok fényképészetre, a család hallani sem akart róla, így nem úsztam meg a felvételit a fehérvári technikumba. Őszintén szólva mindent elkövettem, hogy ne vegyenek fel, így aztán össze kellett ülnie a családi kupaktanácsnak: mi legyen ebből a gyerekből?

Mivel szerettem barkácsolni, végül egy órásmester ismerősünknél lettem tanuló, mellette pedig a MÜM-be jártam. Heti négy napot dolgoztam, kettőt iskolába jártam. A vizsgámat, mivel maszek órásmesternél tanultam, igencsak megnehezítették: egy negyedütős faliórát kellett helyreállítanom, amit ma is legalább három nap alatt javítanék meg. Akkor már tudtam, hogy nem KTSZ-ben (kisipari termelőszövetkezet a szocialista Magyarországon, a szerk.) fogok dolgozni, hanem saját üzletet nyitok.

Láttál benne jövőt?

Láttam, mert jó szakembernél tanultam, aki hagyta, hogy magamtól jöjjek rá a megoldásokra, a magam kárán tanuljak, így meglehetősen jól kitanultam a szakmát. Akkoriban a Petőfi utcában laktunk, és a szemben lévő házban eladóvá vált egy szoba, amit szüleim segítségével megvettem. Fél éve lehettem nyitva, mikor megkaptam a behívómat, hogy hétfőn reggel 8-ra legyek a laktanyában. Nem voltam akkor sem kövér gyerek, gondoltam, próbálok 3-4 napig nem enni, hátha lefogyok annyira, hogy alkalmatlanná nyilvánítsanak.

Ez nem vált be, így először Kaposvárra, majd Egerbe vittek – az üzletre meg kiírtam, hogy "Katonaság miatt zárva." Na, ezért meg behívattak a a politikai tiszthez, azt hitték, ezzel valahogy a magyar katonák számáról üzenek a külföldieknek... A katonaság alatt is dolgoztam, a saját szerszámaimmal a tisztek óráit kellett javítanom. Mikor letelt a két év, újra kinyitottam az üzletet, s több mint húsz évig ott is működött, a Petőfi utcában. Nagy volt a forgalom, a közeli Ady térre bebuszozó vidékiek is nálam adták le reggel a javítanivalót, és délután már vihették is. Később nyílt egy üzletem a Fő téren is, végül ez utóbbi, a GabÓra maradt. 

A karodon az óra valami menő márka?

Dehogy! Soha nem volt új órám, se fényképezőgépem. Viszont az okosórával kacérkodom.

Hogy lettél végül csakazértis fotós? Pontosítok: fotóművész. Megannyi csoportos kiállítással, tíz saját tárlattal, négy nívós díjjal. 

A fotózás úgy kezdődött, hogy volt a néhai Ifiházban Dallos Lacinak egy fotósklubja, ahol hétfőnként találkoztunk, mindenféléről beszélgettünk, dohányoztunk, néha elmentünk dödöllét enni, na meg fotózni is tanultunk a két év alatt. 1975 óta napi szinten foglalkozom, ha csak fejben is,  fotográfiával, '94-től 2000-ig a művészeti gimnáziumban tanítottam, emiatt 1996-ban a szegedi főiskolán elvégeztem az Alkalmazott Fotográfusi képzést, de akkor már olyan nagy cégeknek is dolgoztam, mint Coca Cola vagy a Borsodi Sör.

Mikor a munkáimat vittem a felvételire, megkérdezték, maga mit akar itt? Azt válaszoltam, hogy azt  a kis cédulát, hogy elvégeztem a szakot. Így azt a "kis cédulát" két év helyett egy után megkaptam. 1999-től tagja lettem a Magyar Alkotóművészek Országos Szövetségének (MAOE). A 90-es évek vége összességében egy jó időszak volt, jutott idő Pestre, kiállításokra járni, fotós kollégákkal találkozni, betérni egy-egy fotósboltba... És bár mindig vágyam volt, hogy a fővárosban éljek, végül Szombathelyre kötött a család, a feleségem, a lányom, na meg a bevezetett üzletem. 

Kettős életet élsz?

A kettős élet oka, hogy fotóművészetből Magyarországon nem lehet megélni. Az üzlet reggel nyolctól este ötig lefoglal. Ha végre akad egy fél napom, 30-40 kilométeres körben is vannak helyek, ahol megtalálom a fotótémát, amit keresek. A nagy hegyek nem érdekelnek, viszont Ausztriában a tájépítészet egyre inkább. 

A 70. születésnapodon a Sportházban nyílt kiállításod 50 év fotós anyagából válogat. Vannak alkotói korszakaid?

Kimondott korszakaim nincsenek. Egy időben sokat portréztam, sok aktot készítettem, alkotópályázatokra is. De a makro, a természet és a víz motívuma örökké, mindig izgatott. Autonóm ember vagyok, azt csinálom, ami tetszik. Egy időben sokat pályáztam, egyszerűen azért, hogy legyen kontroll, hogy lássam, éppen mi megy, hol tartok. Persze, sokszor kiderült, hogy maradi, öreg fotósok ülnek a zsűriben (nevet)...

A jubileumi tárlat megnyitóján Benkő Sándor fotóművész, régi barátod azt mondta, hogy a 70 év alatt a gyerek Ciskából Szabó Gábor fotóművész vált. Érzed az idő múlását?

Reggel azért érzem (nevet), de különben nem. A hatvanas éveimmel még nem is igazán törődtem, de ez a 70, ez kezd idegesíteni. Az idő egyébként 50 éves korom után kezdett rettenetesen fölgyorsulni. Ha kirepül a családi fészekből a gyerek, az okoz némi űrt, de azért oda kell rá figyelni, segíteni kell, közben pedig végig dolgozol, mint egy hülye. Ha visszatekintek az eddigi életemre, alapvetően elégedett vagyok, de azt például bánom, hogy nem utaztam többet. Ami nem változott, hogy a fotózás, bármit csinálok éppen, mindig az agyamban van. Sokszor jut eszembe, hogy be kellene zárni az ajtót, és elmenni, mert éppen olyanok a fények...

(Tar Patrícia)

Fotók: Nagy Jácint