Három négyzetméter és nyugalom – Interjú Tebeli Szabolccsal, a szombathelyi képregényrajzolóval

- Hogyan lesz valakiből képregényrajzoló?

- Úgy, hogy nagyon szeretne az lenni. Inspirálja a többi képregényalkotó munkája, szereti olvasni őket, esetleg gyűjtögeti is őket, és van egy pont, ahol elgondolkodik, hogy mi lenne, ha ő is megpróbálkozna ezzel. Nagyon rá lehet kapni arra, hogy történeteket mesélsz el képekben. Ha kitartó vagy és komolyan veszed, akkor lesz rá esély, hogy a hobbiból hivatás lesz, pont, mint a filmkészítés esetében. Én egyszerűen nagyon szeretek rajzolni, és ez a lényeg. Régóta megvan ez a szenvedélyem, mindig kerestem a lehetőséget, hogyan lehetne hivatásszerűen űzni. 5 éve pedig folyamatosan ezt csinálom, szóval úgy tűnik, nem lehetetlen, bár tény, hogy nem egyszerű. De hát ugye Magyarországon vagyunk, mi az? De nem szabad feladni, mindig rugalmasan kell kezelni ezt a szenvedélyt. Nyilván voltak nekem is buktatóim, kudarcba fulladt terveim. Rengeteg áldozatot kell hozni, sok tanulsággal szolgálhat az embernek ez az út, ha tényleg komolyan veszi, és rajta akar maradni.

- Hogyan szippantott be a képregények világa?

- Talán az első, amit olvastam gyerekkoromban valami francia-belga képregény lehetett, ami a nyolcvanas években nagyon népszerű volt nálunk is a Kockás magazin miatt. Igazából azonnal megfertőzött. Nekünk Szombathelyen nagy szerencsénk volt a határ miatt, így hamar találkoztam a Disney-karakterekkel, Mickey egérrel, Donald kacsával. Gyerekkoromban ezeket másoltam ezerrel, saját sztorikat találtam ki. Felnőttfejjel is megmaradt bennem az alkotási vágy és csináltam mindenféle dolgot. Tulajdonképpen akkor is már rajzolásból éltem, amikor egy szerkesztő, aki éppen indított egy magazint, megkeresett, hogy mi lenne, ha szerepelne benne egy képregénysorozat is. Azóta számítom a professzionális karrieremet, ha lehet ezt így mondani. Nem szeretek ilyen nagy szavakat használni, hiszen ennek is vannak szintjei. Az ember elvan a kis buborékjában, szubkultúrájában a maga 50-60 hűséges haverjával, olvasójával, akik nagyon fontosak, mert mindenben kikérem a véleményüket és pusholnak. Van egy szűk szakmai kör is, akikkel rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. De azért az a legjobb, ha olyan emberekhez jutunk el, akik még nem ismerik annyira a munkánkat és megfogjuk őket.

- Hogyan találnak meg a munkák?

- Rengeteg kiadó és szerkesztő van, akik próbálkoznak magyar képregényrajzolókkal, de az a helyzet, hogy kitartónak kell lenniük, mert van, hogy nagyon sokáig dolgozunk egy-egy projekten. A leggyakoribb, hogy megkeres egy író, vagy kiadó, hogy „Figyelj, Szabi, van ez a forgatókönyv, pár éve már ülünk rajta. Mi lenne, ha elolvasnád, megnéznéd, hogyan működne neked, mondasz egy árat, időpontot és megegyezünk valamiben?” És ha minden klappol, akkor megrajzolom nekik a képregényt, így aztán olyan emberekhez is eljut a munkám, akiket az adott kiadó elér. Most például reneszánszukat élik Magyarországon a történelmi képregények, kapok ilyen megkereséseket is és ez egy tök jó lehetőség, hogy megismerjenek engem is különböző érdeklődésű körrel bíró emberek, akik aztán így egymásra is találnak. Szóval a képregény egy közvetítő médium is, ha sok olyan ember látja a munkáidat, akik nem, vagy csak ritkán találkoztak ezzel, akkor beindul a fantáziájuk és sokan fognak megkeresni, hogy „hú, de király volt ez, meg jaj, de jó volt az”.

De ahogy haladok előre, azért sokat tanulok. Például már nem követek el olyan hibákat, hogy csak úgy beleugrok projektekbe. Előfordulhat, hogy kapsz egy határidős melót és rajzolgatod, de valahogy nem vagy rajta a témán. Ilyenkor nagyon lelassulsz, a határidő tarthatatlan. És mondjuk Amerikában vagy a francia-belga piacon, ahova a legtöbben dolgoznak, nagyon szigorúan és komolyan veszik ezt. Ha a rajzoló nem érzi a témát vagy jön egy random alkotói válság, azt nagyon nem tolerálják.

- És akkor váltanak?

- Hát igen, azt mondják, hogy csá. Így aztán ha valaki akar tőlem is valamit, szerződéssel indítunk. És azt én is komolyan veszem, meg ő is. Ahhoz, hogy ezt az ember valóban így csinálja, ilyen apróságokra odafigyeljen, egy kicsit meg kell érni. Nincs olyan, hogy nincs kedvem, hanem az van, hogy ne zavarjanak. Az aktuális projekt szempontjából minden tök másodlagos, a sztori lesz az elsődleges. Az lendít át a hétköznapokon, ha a nap végén fel tudok felmutatni olyan eredményt, amivel elégedett vagyok. Elkészült-e az a képkocka, vagy oldal, amivel már napok óta hülyéskedek? Ha nem, akkor nincs megállás. Én mindig elérem, amit szeretnék.

- És a saját ötletekkel mi a helyzet?

- Egyelőre nagyon kevés az időm arra, hogy a saját ötleteimet megvalósítsam. Ha van egy író, akivel dolgozom, akkor legalább fél évig csak az ő anyagait rajzolom. Ilyen volt a Seuso, vagy a Kittenberger is, aminek jelenleg a negyedik, befejező részén dolgozunk. Ezek hosszú folyamatok, az író évekig írja, én pedig legalább fél vagy egy évig rajzolgatom. Minden szépen ki van találva, részletről részletre. A szintén szombathelyi Bárány Áron besegített pár alkalommal a színezésben az első két részben, illetve az írónak Somogyi Györgynek is van egy társa, Dobó Isti, velük találtuk ki ezt közösen. Egy nagyon-nagyon macerás, hosszadalmas meló volt, kb. tíz év agyalása van benne, de megérte, mert nagyon népszerű lett, három utánnyomás is készült az előző részből, ami elég ritka a magyar piacon, hiszen nagyon pici, így elég kevés esélye van arra az embernek, hogy ezzel sikereket érjen el és hogy visszajöjjön az összes befektetés, amit beletolt. A negyedik rész most olyan 40%-on áll, jövő májusban szeretnénk kiadni, mert 2025-ös budapesti Comic Conon szeretnénk egy óriási dzsemborit csinálni. Szóval talán már nincs túlságosan messze, hogy a saját ötleteimre koncentrálhassak, meg igazából vannak tervei több kiadónak is velem az elkövetkező évekre, amiket már szintén a sajátomnak tekintek.

- Elárulhatsz már ezekről valamit, vagy még nagyon titkosak?

- Nem, nagyon titkosak. Annyira régóta tervezzük, meg annyira a fejemben van ezeknek a sztoriknak a megvalósítása, csak egy akkora projekt, amire nagyon rá kell készülni, és legalább három évet fog az életemből kalapozni. Igazából nem is nagyon beszélnék róluk, mert minél többet dumál az ember, annál kevesebb esély van rá, hogy rajzolni is tud majd. Ez a legnagyobb nehézsége egyébként ennek a szakmának. A sok rendezvény, sok szervezés, ide-oda rohangálás kizökkenti az embert. Az időt és az erőforrásokat menedzselni igazi kihívás, az alkotáshoz meg pont az ellenkezője kell: három négyzetméter és nyugalom. Nehéz összeegyeztetni a hétköznapi pörgéssel. Sok országban, ahol van rendes képregénykultúra, nem csak ilyen nyögvenyelősen, lassan haladnak a dolgok, ott sok asszisztenssel dolgoznak, és nem csak olyan munkára gondolok, mint színezés, kihúzás, szerkesztői feladatok, hanem mondjuk a menedzsment részére is. Nagyon összetett feladatról van szó és itt nálunk igazából minden egy emberen múlik. Ha úgy vesszük, minden képregény egy családi vállalkozás tulajdonképpen.

- Tehát segítitek is egymást.

- Természetesen. Nagyon gyakran van például olyan, hogy más kollégáktól kapják meg az én elérhetőségemet olyanok, akik szeretnének velem dolgozni. Tök jó, hogy valakire már lehet hivatkozni. Tudod, ez egy kis közösség. Lehet, hogy sokat mondok, de összesen kb. 30-40 ember foglalkozik ténylegesen képregénykészítéssel az egész országban. A kiadók és a viszonteladók egy másik kaszthoz tartoznak, alkotói munkát nagyjából ennyien végeznek, és közülük is nagyon kevesen vannak azok, akik tényleg fő tevékenységként űzik ezt, az nagyjából egy félmaroknyi ember.

- Neked ez a főtevékenységed és még így is azt mondod, hogy nagyon nehéz összeegyeztetni minden mással. Akkor azok, akik ezt mellékállásban csinálják, hogyan tudnak boldogulni?

- Nehezen, de az ember idővel rájön, hogy ez hogyan lehetséges. Van, aki ahol tud, spórol mindenen: az erőforrásokon, az időn, a pénzen, ez így működik. Erre mindenki rájön magától és persze van, aki időközben azt mondja, hogy „á, inkább mégse”. Én azt a tanácsot tudom adni mindenkinek, hogy ne azzal kezdje, hogy belevág valami óriási epikus cuccba, mint amilyen a Gyűrűk Ura, 70 karaktert megmozgatva 80 helyszínen. Ez egy hülye ötlet, de ez nemcsak a rajzolókra vonatkozik, hanem az írókra is, akik óriási álmokkal, reményekkel állnak ennek neki, de aztán a második héten ott tartanak, hogy inkább legyen egy novella belőle, legyen tíz oldal és akkor azzal megelégszünk, aztán vissza tud menni a munkájához.

Ahhoz, hogy egy nagyon összetett, hosszú dolgot tudjon csinálni az ember, meg kell érteni, hogy baromi sok idő lesz, és évekig fog hülyéskedni vele. Komolyan kell venni. Sokszor kell venni egy nagy levegőt, főleg a hétköznapokban, amikor mindenféle dolgok közbejönnek, hogy nem állt meg teljesen a projekt, csak ideiglenesen áll egy darabig. Tulajdonképpen egyszemélyes hadsereg vagy. Szóval macerás, de mivel az ember szereti csinálni, van a szenvedély, ami hajtja, így működni tud a dolog.

- Egy új, saját projekt viszont már nem titok.

- Prieger Szabolcs, a városháza programszervezőjének ötlete volt, hogy kezdjünk valamit Ludovicusszal, a luddal, Szombathely kabalájával, én meg fogtam a karaktert, és kicsit megtöltöttem élettel. Kitaláltam ezeket a kis vicces, poénos comic stripeket párbeszédekkel. Ebben igazából van gyakorlatom már, úgyhogy könnyen megy, a rajzolás az, ami kicsit nehezebb, de az is igazából pár nap alatt megvan, nem vesz el túl sok időt az ember életéből.

Tematikus, rövid történeteket kell elképzelni. Készült már egy például a karneválról és a hétvégi képregényfesztiválról is, egyelőre online, de a jövőben más aktuális témákat is érintünk majd, mindig egy kicsit többet megmutatva a 2 ezer évvel ezelőtt Savariában született lúdból, akinek kicsit leragadt a feje abban a korban és most hirtelen a modern korban találta magát, ahol ismerkedik a dolgokkal. Ez sok helyzetkomikumot ad, amiket igazából csak ki kell használni, jól meg kell gyúrni. Ludovicuson keresztül pedig az ember megismeri picit a régmúlt időket is, hogy milyen volt abban a korban élni. 
Tulajdonképpen olyan lesz, mint a rövid Garfield sztorik, amiket talán mindenki ismer. Azok egyébként nagyon gyorsan készülnek, nagyjából fél tucat ember hülyéskedik velük, az értelmi szerzőnek pedig a végén csak rá kell néznie és azt mondani, hogy oké, vagy nem oké. Na én ezt egyedül fogom csinálni.

- És egyébként tudnál ilyen nagy csapatban dolgozni?

- Persze, van benne gyakorlatom, hogy embereket instrukciókkal lássak el, meg kiadjam a feladatokat, az egyiknek a szerkesztést, a másiknak a színezést, a harmadiknak meg mondjuk az apró módosításokat. A legtöbb képregény csapatmunkában készül, és nagyon fontos, hogy az ember megtalálja a megfelelő embereket. Biztos láttál már mangát, húsz oldalt dobnak ki hetente, ami elég sok, de van egy team, egy műhely, ahol van egy író, rajzoló szenszej, akinek három-négy asszisztens dolgozik a keze alá, és így viszonylag gyorsan el tudnak készülni. Oké, ott olvassák százezren, itt meg ötvenen, szóval teljesen más helyzetben vannak. Például amikor a Képes Krónikáknak dolgoztam, alám dobtak egy színezőt, a Pilcz Rolandot, akit jól ismerünk már régóta. Ő egy szegedi képregényes, van saját sztorija is, a Kalyber Joe, jó tíz éve tolja már ő is, dolgozott már a DC-nek is, Wonder Womant színezett. Elláttam pár instrukcióval és estére már vissza is küldte a színes oldalt, aztán kérdezte, hogy ez így jó-e, min változtasson és megbeszéltük. Tök jó volt együtt dolgozni vele, mert nagyon gyors és hatékony, szóval, ha lesz rá esély, akkor a jövőben is szívesen dolgoznék vele.

- Hogy néz ki egy napod? Általában mennyit rajzolsz? Vagy ez mindig változó?

- Nagyon erősen változó. Reggel hatkor felkelek és még mielőtt bármi történik, leülök és valamit csinálok. Általában tudom, hogy hol hagytam az előző oldalt, szóval úgy intézem a napot, hogy túl legyek a nehezén annak, ami vár rám. Szóval, ha mondjuk van egy nehéz oldal, ahol 30 ember rohangál egy képkockában felülnézetben, akkor tudom, hogy azon valahogy túl kell esni, és mondjuk kitűzöm, hogy a nap végére szeretnék eljutni odáig, hogy ki legyen húzva, tudod, meglegyen a ceruzavázlat. Van otthon egy kis műhelyem, ahova be tudok ülni és ott dolgozni. Van egy nagy rajzasztalom, egy gépparkom, szóval, ha nagyon kell, akkor full digitálisan is tudok dolgozni. Egyfajta követelmény is mostanában, hogy mindenhol frankón használható legyen a rajz. Szóval nem csak nyomtatásban (főleg, hogy ez már a legkevésbé domináns), hanem digitálisan is, mert manapság az emberek főleg digitálisan fogyasztanak mindent, úgyhogy fontos a felszereltség.

Az is változó, hogy mi történik velem egy nap, mivel töltöm az időmet a rajzoláson kívül. Van, hogy el kell tűnnöm otthonról, van, hogy mindenféle dolgokat kell intéznem, van, hogy meglátogatnak, az is előfordul, hogy kis tanítványok jönnek hozzám, akiket érdekel ez a dolog és szintén hasonló szenvedéllyel rajzolnának és néha szoktam felkészíteni fiatalokat művészeti felvételire, mivel én is oda jártam. Film- és mozgóképszakra vettek fel, nagyon szerettem, ismerem a körülményeket és nagyjából a tanárok is ugyanazok.

- Mit szeretsz leginkább rajzolni?

- Jó kérdés. Mostanában nőket. Megfigyeltem, hogy a magyar képregényesek főleg a szuperhősökre koncentrálnak. Én is szeretem őket, de nagyon keveset olvasok belőlük, viszont az emberek többsége meg imádja őket, így kétszer ekkora piacot is el lehet árasztani velük. És amikor rajzolni kezdenek, ezek a sztorik inspirálják őket és főleg a köpenyes, igazságosztós klisék jönnek először, így nagyon kevesen vannak, akik női főhőst alkotnak és komolyan is veszik, nem csak egy darab húsként kezelik. Vannak olyan comicok, ahol szinte nincs is női karakter. Nem mintha az én sztorijaimban tobzódnának, de mentségemre legyen mondva, nem én írom azokat.

De igazából a képregény arról szól leginkább, hogy cselekményeket ábrázolsz, de vannak olyan események, cselekmények képekkel elmesélve, ahol mondjuk nagyon jól megmutatkozik a karakter. Igazából mindennek ez a lelke, akár filmről, képregényről, vagy regényről beszélünk: van egy elég erős személyiség, egy jól megírt figura, akit végigkövetsz, és azt a legjobb érzés megalkotni, ahogy és ahol ő kibontakozik, ahol valami nagyon szignifikáns dolog történik az életében. Ezeket nagyon szeretem képekkel elmesélni és motivál is, hogy tudom, amikor eljutok erre a tetőpontra, már kifelé jövünk a sztoriból és innentől könnyebb lesz a dolgom és már meg tudom mondani azt is, hogy mikor készülök el.

Itt van például a Helka, amit 2018-ban csináltunk Somogyi Gyurival. Ez egy eléggé híres regénysorozat Juhász Pétertől, egy Bakonyban játszódó gyerekmese, iskolákban megtalálható. Pont az inspirált engem, hogy egy kislány a főhőse, akit tök jól ki lehet bontani: egy naiv kisgyerek lepkéket kerget a mezőn, majd rájön, hogy az egész élete hazugság és néhány manóval útra kel, hogy utánajárjon, ki is ő valójában. Sajnos nem tudtuk befejezni, mert a kiadó úgy érezte, hogy nincs értelme folytatni, mert igazából a regények már megvannak, akit érdekel, majd elolvassa azokat. Én fél évig rajzoltam és szívesen folytattam volna, de elfogadtam, nem élem meg kudarcként ezeket. Fel vagyok készülve mindig arra, hogy lehet, hogy nem lesz a legjobb, amit csinálok vagy lehet, hogy nem lesz sikeres, vagy akár elsüllyeszti a kiadó vagy az író. Én egy nagyon kicsi láncszem vagyok, csak egy alkotó, úgyhogy elsősorban a magam dolgával foglalkozom, meg azokkal az emberekkel, akikkel együtt dolgozom. Szóval lerajzolok valamit, utána elengedem. Ezt nagyon fontos megtanulni.

- Nappal vagy este tudsz jobban dolgozni?

- Inkább este, mert mindenki akkor pihen, és békén hagynak, nyugodtan tudok dolgozni. Nem jut eszébe senkinek nagybevásárlás, nem kell kutyát sétáltatni, macskát etetni, a teknős vizét kicserélni, növényeket öntözni, ezek mind olyan dolgok, amikkel akár az egész napomat el tudom cseszni és nap végén csak nézek, hogy ugyanott vagyok, mint tegnap ilyenkor. És ez nem jó, szóval kicsit korlátok közé kell szorítania magát az embernek, mert az a legfontosabb, hogy mondjuk ez a csaj tök jól nézzen ki ezen a képkockán. Amikor például a Kittenberger harmadik részét csináltam, akkor valóban az volt heteken, hónapokon keresztül, hogy felkeltem reggel és csak a rajzolás. Annyira kőbe volt vésve a határidő, hogy csak a konyhába és a fürdőszobába mentem ki.

Van olyan, hogy az ember tényleg megállás nélkül kénytelen dolgozni heteken keresztül, és én ilyenkor nem nézem az órát. A telefonomról is, meg a számítógépről is mindenféle időt eltüntetek. Ha valaki felhív, hogy itt tudok-e lenni ekkor, meg ekkor, az ott bukta el, ahol kimondta ezeket a szavakat. Egyszerűen nincs lehetőség arra, hogy az ember ilyenkor az időt nézze. Nincs, nem létezik. Reggel van, dél van, este van. Sötét van, meg világos, és minden, ami ezeket összeköti, az egy alvás.

- Hogyan, mivel kapcsolódsz ki?

- Hát igazából felkelek és járok egyet. Nagyon sok időt eltöltök a gép, meg a rajzasztal előtt, úgyhogy ha ki akarok kapcsolódni, akkor csak simán felkelek, meglátogatom édesanyámat, átmegyek tesómhoz vagy pár barátomhoz és eltöltünk együtt egy napot. Néha konyhaművészkedek, vannak társasjátékos estek, múlt héten pedig teraszt építettünk egy jó barátommal, majd kisakkoztuk magunkat és ez így tök jól feltölt. Nem nagyon szoktam úgy kikapcsolódni, hogy filmeket vagy sorozatokat nézek, mert egyszerűen nem tudok leülni egy hosszú nap után, amikor egész nap monitort bámultam, még tovább bámulni a monitort. Nyilván vannak filmek és sorozatok, amiket nagyon várok, de ezeket inkább beosztom magamnak. Az sem megoldás, ha munka közben megy a háttérben, mert elvonja a figyelmemet a rajzolásról, úgyhogy többnyire inkább podcastok, streamek mennek a háttérben. Rengeteget olvasok, egy héten kb. egy napot eltöltök olvasással, főleg friss képregényeket olvasok, hogy tudjam, mi történik, ki mit csinál éppen, merre haladnak azok a sztorik, amiket elkezdtem.

De a rajz körül forog minden, egy csomó alkalommal van az, hogy leülök és kis mellékvágányon csinálok valamit, csak úgy pihenésképpen. Viszont nem az a kérdés, hogy hogy kapcsolódsz ki, hanem hogy miután te kikapcsolódtál, vissza tudsz-e térni ahhoz a képhez, oldalhoz, cselekményhez, amit otthagytál. Az alkohol például teljesen kinyírja ezt a fajta melót, úgyhogy én igyekszem ezeket a lehető legtávolabb tartani. Nyilván van olyan, hogy leülünk egy-egy sörre vagy elmegyünk valami koncertre, de ezeket próbálom úgy beosztani, hogy ne zavarják a munkafolyamatot, mert fontos, hogy legyen benne valami rendszer. Viszont nem feszülök annyira rá, mert hiába vannak határidők, nyomás, anyagi problémák, meg ilyesmik, ezek eddig is mindig valahogy megoldódtak.

- Honnan veszel inspirációt?

- Más alkotók munkáiból például, de nem feltétlenül az inspirál, ahogy rajzolnak és amit rajzolnak, hanem a teherbírásuk, a hozzáállásuk. A művészek nonstop segítik egymást, ez a jó ebben az egészben. Ha valaki elakad, megkeres engem és én öntöm bele a lelket, aztán másnap talán ennek hatására máshogy áll hozzá a munkához. De inspirálnak az olvasói visszajelzések is, ha valakinek nagyon tetszik, amit csinálok. Nincs túl sok olvasónk, nagyjából olyan 300-400 tuti van például a Kittenbergernek, amire már azért lehet alapozni.

Néha szoktam nézni élő adásokat is, nagyon sok rajzoló csinálja azt, hogy streameli a munkafolyamatokat vagy esetleg összerak kis tutorial videókat arról, hogyan készül a projekt, amit épp csinál, lehet tőlük kérdezni is. Szóval óriási pozitívuma ennek a kornak, amiben élünk, hogy bárhova el tudsz jutni, csak internetkapcsolatok meg egy elég erős gép kell hozzá. Nálam például egyszerre megy egy fotós szoftver egy szerkesztőprogram, a böngésző és mindenféle dolgok a háttérben.

És bár néha kicsit soknak tűnik, de igazából nagyon jó, mert tényleg van egy szoros kapcsolat azokkal, akikkel közösen csináljuk ezt. Ezért jók ezek a különböző rendezvények, fesztiválok is. Idén például volt szerencsénk a Budapest Comic Conon találkozni John Higginssel, aki a Watchmen színezője volt. Van egy ötven éves karrierje, a hetvenes években publikált először, azóta megállás nélkül rajzol. Leültem vele beszélgetni, mutogattam neki a kis képregényeimet, egy elképesztő élmény volt, alig ocsúdtam fel, már jöttem is haza, és azonnal elkezdtem dolgozni. Ez a találkozó is inspirált minket arra, hogy csináljunk valami ilyesmi eseményt Szombathelyen, ami egy kicsit nagyobb, mint a tavalyi volt.

- Térjünk át akkor kicsit a másik nem titkos projektre, a Conbathelyre, Szombathely képregényünnepére.

- Szeptember 7-én második alkalommal rendezzük meg a Savaria Moziban a CONbathelyt, ahol találkozhatunk a hazai képregényipar képviselőivel, lesz cosplay és különböző előadások, társasjáték, képregényes adok-veszek, itt lesz persze Ludovicus és a Vissza a jövőbe filmtrilógia ikonikus időgépe, a DeLorean. Próbáltunk összeszedni egy nagyobb büdzsét, mint tavaly, hogy több vendéget hívhassunk és több előadást szervezhessünk, na meg legyen valami látványosságunk is. Így jött a képbe a DeLorean.

Azt reméljük, hogy baromi jó lesz és mindenki megtalálja a számításait és úgy távozik, hogy „hú, egy hatalmas élmény volt, leültem beszélgetni XY-nal, beültem előadásokra, néztem egy filmet, beültem a DeLoreanba is. Tavaly az összes árus azt mondta, hogy ez volt az eddigi legjobb a vidéki események közül. 500 forintos belépőt kérünk, ami levásárolható vagy tombolára felhasználható és talán ennyit el tud engedni bármelyik árus. Mi nem teszünk el semmit, szeretnénk felrakni a térképre Szombathelyt, mint képregényes gócpontot.

Czömpöl Bianka

Fotó: Nagy Jácint