Himnusz 200: válogatott kapus, erdélyi színész, irodalmár, kalapácsvető és diák vallanak Kölcsey művéről

Király Gábor 108-szoros magyar válogatott labdarúgó, Szombathely díszpolgára:  "Összekötő kapocs a magyarság számára"

- Válogatott sportolóként számunkra minden egyes mérkőzés előtt felcsendült a Himnusz, ilyenkor átélhetjük azt, hogy nem csupán egy csapat tagjai vagyunk, hanem egy nemzetet képviselünk. Ez nagyon komoly motiváció egy sportoló számára, hiszen tudjuk, hogy egy egész nemzetért lépünk pályára. De más események, például az olimpiák kapcsán vagy stadionokban, ha meghallom a Himnuszt, az felemelő. Egy összekötő kapocs a magyarság számára, és biztos vagyok abban, hogy a különböző földrészeken élő magyarokat ez alapból összeköti, hiszen mindenkinek, aki magyarnak vallja magát, annak a szíve megdobban, ha a Himnuszt hallja.

(Fotó: Nagy Jácint)
 

Dr. Czetter Ibolya nyelvész, irodalomtörténész, az ELTE SEK tanára:  "Élettörténetünk drámai tapasztalatait összegezi"

- Jelentősen megváltozott a nemzeti énekhez való érzelmi és gondolati kapcsolódásom. Amikor gyermekként tanultam róla, és kívülről is megtanultam a szövegét, büszkeség és méltóságteljesség fűződött hozzá. Az a tudat, hogy ez a dal és vers a nyelvi, lelki és származási közösségem kifejezője, nyilván, nem jutott el a tudatomig, de alapérzelmem ez a fennköltnek is nevezhető ünnepélyesség-érzés lehetett. Aztán a későbbiekben, amikor már azt is tudtam, hogy mi vezetett el a megírásához (a kor nagy hatású német filozófusának, Gottfried Herdernek volt az a próféciája, hogy a magyar nép el fog tűnni a nemzetek közül), akkor ehhez az előbbiekben elmondott attitűdhöz/pozitív konnotációhoz hozzákapcsolódott a szkepszis, a komor pesszimizmus is. Szembesültem azzal a magyar néplelket átható áldozatfelfogással, amely mind a mai napig tartja magát. 

- Identitásunk, virtusunk, büszkeségünk része ez az öntudatos áldozatfelfogás. A hungaropesszimizmus része, hogy bűneink miatt már a jövőt is megbűnhődtük. Ahelyett, hogy mulasztásainkkal és tévedéseinkkel számot vetnénk, vádolunk, felelőst vagy ellenséget keresünk, s nekitámadunk a feltételezett ellenségnek vagy épp kétségbeesve fohászkodunk a Megváltóhoz. Nem a tetterő és nem az öngondoskodás vágya hatja át a nemzeti közösséget, s valljuk be, az utóbbi évtizedekben a szolidaritás hiánya, az öngyilkos civakodás is igencsak eluralkodott, ez a végzetünk.  A Himnusz tehát egyfajta számvetést sürget: élettörténetünk drámai tapasztalatait összegezi, és a sorskérdésekkel szembesít bennünket: vajon 100 vagy 200 év múlva hogyan élnek majd az utódaink Európa ezen térfelén. Jó lenne megfékezni az elvakultakat, s bátorságot önteni a józan értelemmel rendelkezőkbe! Szóval: „Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül!” -- ezt kellene közvetítenie a nemzeti éneknek. 

- Mint irodalmár, a verset költői szövegként is tekintem, s nyilván a reformkori kulturális, történelmi, szellemi valóság részeként egészen más hangsúlyai voltak a költeménynek. Nem tagadom, nehéz elszakadni attól, hogy ez egy szakralizálódott szöveg. Ízlésemtől, alkatomtól távolabb állnak a közösségi költészeti hagyományba tagozódó versek, inkább a meditatív lírát, a kiáradás helyett a bensőségesebb, visszafogottabb irányvonalat kedvelem. Kölcseytől például a Vanitatum vanitas összetettebb modalitása, az öngúnytól enyhített pátosza jóval nagyobb erővel hat rám. 

- A Himnusz születése, 1823. január 22. a magyar kultúra napja, ünnepe. Az állandó értékátrendeződés közepette a művészetek, az irodalom támogatása és elismerése is ki van szolgáltatva a mindenkori politikai változásoknak. S ahogy a Nyugat-korszak nagy formátumú gondolkodóival is megesett, ma sem a legkiválóbbak tartoznak a kegyeltek közé. A nemzeti kánon átalakulása háttérbe szorít(hat)ja azokat, akik szakmailag  hitelt képviselnek, azokkal szemben, akik tehetségtelen(ebb)ek, ámde megfelelnek a kanonizáció mai szűrőinek. 

(Fotó:Facebook)
   

Antal D. Csaba, a Weöres Sándor Színház művésze:  "közösség nélkül nem bír jelentőséggel"

- A sors úgy hozta, hogy egy másik ország szülötteként megélhettem egy rendszerváltást. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen vannak érzet-emlékeim arról, hogy mit jelentett az akkori közösségnek, hogy komoly következmények nélkül, végre szabadon elénekelhette azt a himnuszt, amellyel azonosult. Ezt az érzést nem igazán lehet szavakba foglalni, a “felemelő” kevés, a “megejtő” érzelmetlen. Egy dolgot viszont le merek írni: a himnusz önmagában egy költemény eszményi értékkel, és -- mint minden eszmény -- emberek, közösség nélkül nem bír jelentőséggel, hatalommal. Azt gondolom, a hazaszeretet szól a múltról is, de leginkább a jelenben élő emberekről. Jó esetben egy intim szerelmi vallomás, melyet a szélbe suttogunk, egyszerre vágy és hála, csendes és békés. Megbecsülni, és megbecsültnek lenni. 

 
(Antal D. Csaba a Szerelem című előadásban/Fotó: Nagy Jácint)

Halász Bence világbajnoki bronzérmes Európa-bajnoki ezüstérmes kalapácsvető: 

 "a győzelmet is jelenti"

- Gyermekkoromban még talán nem is igazán értettem, miről szól a Himnusz. Azzal tisztában voltam, hogy tiszteljük és szent nekünk. Ez sportolóként nem sokat változott, hiszen arra vágyunk, hogy nagy világversenyen nekünk szóljon, tehát a győzelmet is jelenti egyben. Felnőtt, de nem csak sportolószemmel nézve pedig értelmet nyert a Himnusz szövege számomra is: úgy értelmezem, a hangulata az ország történelmét képviseli.

, 
(Halász Bence edzés után/Fotó: Nagy Jácint)

Bozai Ákos, diák, az ADOM Diákmozgalom tagja:  "fennkölt, mély jelentestartalmú mű"

- A Himnusz szerintem a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alkotása, fennkölt, mély jelentestartalmú mű. Számba veszi a magyarság múltját, kihangsúlyozza a törtenelmünkre való emlékezés fontosságát, de a szövege és dallama inkább komor, mintsem motiváló érzést kelt az emberben. Véleményem szerint az országnak és az embereknek -- különösen a jelenlegi helyzetben -- nagyobb szüksége lenne egy olyan himnuszra, amely felébreszti bennünk a hazaszeretetet, reményt ad, és nem utolsósorban dallama is vidámabb hangulatú, egyszerűbben énekelhető. Ez azért lenne fontos, mert a legtöbb diákban a visszamaradott, poroszos oktatási rendszer miatt a Himnusz inkabb egy rossz élményként, egy újabb megtanulandó versként maradt meg, ami nagyban meghatározza a későbbi kapcsolatunkat a műhöz. Azt gondolom, hogy jelenleg a Himnusz csak egy kötelezően megtanulandó, majd ünnepekkor elénekelendő műként jelenik meg a diákság köreiben, ezért is lehet, hogy például iskolai ünnepségeken nem hallatszik túl élénknek a tömeg éneklése -- egy vidámabb hangulatú himnusszal ez megváltozhatna. 

(Fotó: Nagy Jácint)