Holokauszt-megemlékezés: 3609 szombathelyit hurcoltak el a haláltáborba 1944-ben

1944. július 3-án és 4-én deportálták az auschwitzi haláltáborba a szombathelyi gettóban összezsúfolt 3609 szombathelyi honfitársunkat, köztük 613 gyermeket. A deportálás 77. évfordulója alkalmából gyászszertartással összekötött megemlékezést tartott a Szombathelyi Zsidó Hitközség a Batthyány téri imaterem előtti téren.

Az eseményen megemlékező beszédet mondott dr. Nemény András polgármester, Márkus Sándor, a Szombathelyi Zsidó Hitközség elnöke, valamint üzenetben dr. Székely János megyéspüspök. A gyászszertartást prof. Schőner Alfréd és Fekete László főrabbik vezették, közreműködött Horváth Dániel hegedűn.

Dr. Nemény András emlékező beszéde

Dr. Nemény András, Szombathely polgármestere

Shalom! Tisztelt emlékező közösség, tisztelt Szombathelyiek!

Most csukjuk be a szemünket és képzeljük el, hogy egy másik világban élünk. Egy olyan világban, ahol 2021. július negyedike az a nap, amikor azért gyűlünk össze, mert a szombathelyi rabbi visszavonul, átadja helyét az utódjának.

Olyan sokan jönnek el a búcsúztatóra, hogy nem férnek be a zsinagógába, és kint kell tartani a rendezvényt. De ez nem csoda, mert a rabbit a hitközségi tagokon túl egyaránt tisztelik a vallásukat nem gyakorló zsidók és a más vallású városlakók is.

A polgármester is eljön, beszédében méltatja a rabbi több évtizedes munkáját, és Szombathely tízezres zsidó közösségét, akik nélkül nem lenne ugyanaz a város. A rabbi megköszöni az együtt töltött éveket és elégedettséggel a szívében tér haza. A szüleikkel együtt eljövő gyerekek pedig, ahogy az természetes, kicsit már feszengve és nyűgösen várják, hogy hazamehessenek ebédelni, játszani.

De nem feledkezhetünk bele sokáig ebbe a képbe, mert annál nehezebb lesz a visszatérés. Hiszen nincs se szombathelyi rabbi, se használatban lévő zsinagóga, se nagyszámú zsidó közösség, se gyerekek.

Maradtak emlékek, képek, tengernyi fájdalom, megválaszolhatatlan, mégis újra, meg újra feltett kérdések.

Hogyan történhetett ez velünk? Hogyan szakíthatták ki a város élő testének egy részét? Hogyan nem ordított a száj, hogyan nem ütöttek oda a kezek, hogyan fogadhatta el az agy azt, ami történt, - és mit érzett a szív?

Hogyan történhetett, hogy 3609 szombathelyi, vas megyei embert, köztük 613 gyereket pusztán származásuk miatt a halálba küldtek? Ilyen az ember, - hangzik a legegyszerűbb válasz. Az bizonyos, hogy az emberben benne van a legrosszabb, ahogy a legjobb is. De tényleg csak ennyi lenne?

Ilyen volt az adott kor, mondják mások. Radnóti szavaival: A kor „mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt”. Igen, tény, a náci ideológia korszaka két kézzel szórta a gyűlölet magját.

De, ha mindezek igazak is, sem egy-egy megtévelyedett ember, sem a kívülről jövő gyűlölet, sem a kettő együtt nem kaphat teret, ha egy erős, ellenálló, toleráns közösséggel találkozik. Ki kell mondanunk: Magyarország és benne Szombathely közössége nem volt elég erős, elég ellenálló, és nem védte meg saját tagjait.

Az pedig, hogy hogyan reagál egy közösség, nagyban múlik a vezetőin. A vezetők mutatnak irányt, ha máshogy nem, akkor a saját cselekedeteikkel, életükkel. A közösség normális esetben ehhez igazítja a saját belső iránytűjét.
Ha szépen akarom mondani, a gyűlölet mágnese tönkretette az iránytűket. Nyersen ez így hangzik: az ország vezetői cserben hagyták a rájuk bízott állampolgárokat, embereket, életeket. Nagyon sokan pedig önként segítettek ebben, vagy csak bűnösen hallgattak.

Az én felmenőim is itt éltek. A nagyszüleim, mikor erről beszélgettünk, csak annyit tudtak mondani, hogy nagyon sajnálták a zsidókat. Tizenévesen lehet, hogy ennél nem telhetett többre, de nekik is voltak szüleik, ők is itt éltek akkor.
Igaz, egyik nagymamám édesanyjával együtt, akkor még nem szombathelyiként, a kis faluban, ahol éltek, bújtattak egy Pestről menekült zsidó édesanyát és kisfiát.

Sem a kor, sem az ideológia nem érdekelte őket, csak segítségre szoruló embereket láttak, akiket befogadtak. Ott, abban a kis közösségben mindenki tudta, mi a helyzet, ahogy azt is, hogy mit kockáztatnak, ha a közeli kastélyba beköltöző náci tiszt rájön az igazságra.


És mégis, az ő értékrendjükben, az volt a természetes. Szerencsére kitartottak a vészkorszak végéig, amit aztán vagy öt évtizednyi, kontinensek közötti távolsággal is dacoló barátság követett.

A gyűlöletnek ellenálló értékrend nem születik velünk. A szerencsések otthonról kapják, megint mások az iskolától, de vannak sokan, akik leginkább a nagyobb közösség mozgására, rezgésére reagálnak. Ezért aztán egyáltalán nem mindegy milyen zenét, zajt hallunk a mindennapokban.


Mert amit kívülről hallunk, az cseng a nap végén a fülünkben, arra mozdul a testünk önkéntelenül is. Nyugat-Európában van pár hangszer, amelyet tilos elővenni a második világháború óta. A gyűlölet, az intolerancia, a kirekesztés hangszereit. Veszélyes szólamokat szólaltatnak meg, könnyű őket megbűvölve követni.

És ahogy hangosodik ez a zene, úgy riad meg az értelem, úgy fogják be a fülüket azok, akik már inkább semmit sem akarnak hallani, és úgy ordítanak egyre hangosabban a megszállottak, míg legvégül csak a csizmák és fegyverek ropogása hallatszik.


Soha többé nem juthatunk el idáig. Mindannyiunknak hatalmas felelőssége van ebben. Szombathely mindenkori polgármesterének még több is. Túl az ünnepi beszédeken, megemlékezéseken, a hétköznapokban is egyfajta állandó közvetítőnek, tolmácsnak kell lennie.

Valahogy abban az értelemben, ahogy Ljudmilla Ulickaja írónő Daniel Stein, tolmács című művében a zsidó származású főszereplő éli az életét. Stein, aki tolmácsként megment több száz zsidót a gettó kiürítése előtt, később katolikus papként a Szentföldön akar visszatérni a zsidó-keresztény kultúra és hit alapjaihoz és a közös pontokat megtalálni.  A közöset, ami úgy összefonja a lelkeket, hogy azokat később semmilyen hatalom és ördögi eszme nem tudja soha szétválasztani.

Itt, Szombathelyen is van mit tenni. A zsidó közösség kutúráját, értékeit, hitét, történelmét még jobban megmutatni, a város életének szerves részévé tenni. Emellett pedig méltó módon őrizni azoknak az emlékét, akik miatt ma itt vagyunk, akiknek elvették az életét és azokét is, akik meg sem születhettek.

De hogyan lehet ilyen torokszorító fájdalomra úgy emlékezni, hogy ne vesszünk bele mi is az érzésbe.

Van egy mondás, miszerint:
„Nem írhatunk a vízre…. nem faraghatunk szobrot belőle. A víz természete, hogy folyik, s nekünk is így kellene kezelnünk az életet.. az érzést, jót-rosszat egyaránt. Ne tagadd a létüket, hanem engedd, hogy eltöltsenek, majd átfolyjanak rajtad.”

Tisztelt Emlékezők!

Hagyjuk, hogy most eltöltsön minket az érzés, aztán hagyjuk azt is, hogy átfolyjon rajtunk, - hisz holnap is élni kell. Nem kell félnünk, hogy elvész, ha csak egyszer is igazán átjárt minket, ott lesz örökké a közös tengerünkben, ott, ahol ŐK, akik ma a szombathelyi rabbi búcsúztatásán vannak, várnak majd ránk.

Köszönöm, hogy meghallgattak!