Itt élnem s halnom kell - Ma lenne 87 éves Törőcsik Mari

Törőcsik Mari Velemben: itt élnem s halnom kell 

Negyvenöt esztendeje, 1973-ban költözött Velembe Törőcsik Mari élete párjával/művésztársával, Maár Gyulával (1937-2013). A meghívó – rajta kettejükről készült fotó – arról tudósított, hogy Marikát díszpolgárává fogadja az alpokaljai község. Az oklevélen lévő fényképen legendás pályatársával, Soós Imrével (1930-1957) sugároz derűt.

Velemben az idei Szent Vid búcsú ünnepének és a Gesztenyevirágzás Hete programsorozatának a fénypontja volt, amikor a község szívében lévő Stirling-villában Törőcsik Marit díszpolgárává fogadta a falu lakói és képviselő-testülete nevében Szél Józsefné Horváth Julika polgármester. 
A patinás épület színháztermében gombostűt is csak üggyel-bajjal lehetett volna leejteni 2018. június 17-én, vasárnap kora este. 
Marika szabadkozott: „Reggel még jól bírtam. Visszafeküdtem kicsit, de az óta olyan rosszul vagyok. Ám azt gondoltam, ide muszáj eljönnöm, mert ha üzenek, hogy beteg vagyok, ki hinné el? (Nevetés.) Bármilyen fellépést lemondtam volna. Ezt nem!”
„Úgy féltem bejönni, mert a kocsiban köhögő rohamot kaptam. Legfeljebb három férfi cipel majd ki…”
Katona Linda, a Virágozz Velem Egyesület képviseletében sorolta Marika díjait, ám ő félbeszakította. (Derültség.) 
Elmerengett, hogy Cannes-ban a világon mindössze négy nő – köztük ő – kapott életműdíjat. Nem felejti soha el (azt sem), hogy például Moszkvában vagy ötvenen várták, amikor kilépett a szálloda ajtaján. Majd’ szétszedték.  
Julika polgármester vette át a szeretetszót. Fittyet hányt az előre megírt beszédére. „Néhány nappal ezelőtt, mikor Marikánál jártam, szóba került az édesapám. Marika rávágta: ’ő rajongott értem, én meg őérte’. Szóval lelkesedik az egyszerű emberekért.”
Marika a díszünnepség népétől azt tudakolta: „A boltos Klári is itt van?”. Az „igen, igen” feleletre nyugtázta: „Van nekem itt Velemben annyi, de annyi ismerősöm!”.
S miután meglátta a polgármester asszony által meleg szavak kíséretében átnyújtott/átvett díszpolgári oklevelén a Soós Imrével közös fotográfiát, így kommentálta: „Ez az egyetlen képem van kitéve a pályámról a budapesti – beleértve a velemi otthonomat is – lakásomban.”
Katona Linda velemi művészek kő és gesztenyefa kompozícióját nyújtotta át egy ország Marikájának. Szabó Zoltán alpolgármester remekbe szabott sárga rózsa csokrot ajándékozott Marika „néninek”, két – orcaszélre „cserkészett” – puszi kíséretében.
Az ünnepelt: „Köszönöm szépen! De nem néni, Marika! A puszit pedig letagadjuk az orvosaim előtt. Ha megtudnák, meg is vernének… Még azt sem engedik, hogy kezet fogjak! De magát honnan ismerem?”
A felelet: „Dolgoztam magánál.”
 „Jaj, istenem!” (Marika)
Dr. Balázsy Péter megyei főjegyző, önkormányzati hivatalvezető arról beszélt, hogy az ő bukétája azt a pozitív irigységet fejezi ki, melyet a többi Vas megyei település érez Velemmel szemben amiatt, hogy neki van Törőcsik Marija, nekik meg nincs. Majd átadta a virágot a „művésznőnek”. 
Mire ő: „Nagyon meg vagyok hatva. De én már a kezdetektől fogva nem voltam itt művésznő. A barátaim Marinak hívnak, így szokták meg. De Velemben engem mindenki Marikának hív.” (Boldog szeretet-moraj.) 
Fölröpül a légbe kedves, ám picurkát gellert kapott megjegyzés:  „Hála Isten, hogy a humora megmaradt Marika néninek!”.
„Igen, a humorom… No, s ezt mindenkinek mondani szoktam, hogy a színház és a film világában olyan nem lehet, hogy valakik nénizzenek meg bácsizzanak! Makay Margitka (1891-1989), maguk esetleg már nem is tudják, nagyon nagy színésznő volt. (Iszonyú gazdag férje volt. Még a szocializmusban sem mentek tönkre.) Kilencvenkét évesen még a színpadra ment, pici szerepben. Ha valaki azt mondta volna neki, hogy Margit néni, akkor biztos, hogy soha többé nem állt volna vele szóba… Ugye, menjek már?”.
„Még véletlenül se!” – tromfol Julika. „Szeretnénk, ha maradna! S reméljük, hogy Marika még nagyon sokáig velünk lesz Velemben!” 
„Nézze, akárhogy is van, s meglehet, nem kellene beszélni erről ilyen ünnepen, ámbár talán mégiscsak szabad: biztos, hogy itt fogok meghalni.”
Julika: „Ne tessék sietni! Még ráérünk!”. 
Taps. Taps. Taps. 
Marika elindult. Megállt a terem kijáratánál. Körbenézett. „Magát is jól ismerem!”, mosolygott egy úrra. Elmerengett. S fölidézte – az övéi körében – azt a bizonyos 1973-as nyarat, amikor Maár Gyulával együtt pontosan e helyre mutatott sorsuk iránytűje. 
„Bejöttünk Velembe. Megálltunk egy ház előtt. És azt mondtam: itt szeretnék élni! Egyetlenegy eladó ház volt. Az, ahol véletlenül parkoltam. Odavitt az Isten.”
Búcsúzott: „Köszönöm szépen. Nagyon jólesett, mert érzem, hogy szeretnek. Isten velük!”
Ünneplés. Mint a legelőkelőbb, legforróbb hangulatú színházi premiereken, s a legrangosabb, legpatinásabb filmfesztiválokon.                                             

/Szenkovits Péter: A Jóisten tenyerén Törőcsik Mari/ 

Fotó: Benkő Sándor