Itt zúztak a tankok: körszínpados koncertet adott a Tankcsapda (jegyzet)

Könnyű helyzetben van a szerző (gondolta még a szombati Tankcsapda-koncert előtt), mert nagyjából ugyanakkor kezdte az újságírói pályafutását, amikor a zenekar a rockandrollos karrierjét. Utólag persze könnyű megállapítani, hogy inkább az utóbbiba kellett volna beszállni, mert még senior korban is jobb bulinak látszik a színpadon állni, mint ruszki típusú féknyúz-sárkányok fejét csapkodni  diszkós egérrel, meg billentyűzettel.

Szóval, nézzük az Aréna Savariában felállított körszínpadot, és meg kell állapítani, hogy megboldogult ifjúkorunk igencsak messze tűnt a MÁV Járműjavító művházával egyetemben, ahol is a kezdet kezdetén lépett fel a Tankcsapda, alaposan szétfeszegetve a már akkor ódon és patinás falakat. Itt és most akkora pódium magasodik a küzdőtér közepén, hogy csak pislogunk, mint egyszeri gyerek az amszterdami osztálykiránduláson. Nyolc mikrofon, körbeforgó dobfelszerelés, olyan állványzat, hogy onnét simán a Szíriuszig lehetne lőni az új magyar űrhajóst, ha lenne hozzá megfelelő rakéta (persze, az is kerül majd), kivetítők, fénytechnika, tűzokádó berendezések, minden.

Ezek azok a pillanatok, amikor az ember (a szerző) meghatódik, felidézi, hogy a kamra mélyén még ott lapul a kazettagyűjteménye (Punk and Roll, Legjobb méreg), egy szinttel a jugoszláv bakelitek felett (mert Deep Purple-ért meg Prince-ért minimum Muraszombatig kellett utazni akkor még). Aztán a föld- és zenetörténeti rétegek tetejét a CD-k jelentik, na, itt már nagyobb a hiány, mert a legjobb Tankcsapda-lemezeket a kocsiban tároljuk, arra az esetre, ha az agysejtekben keletkezett gőzt kizárólag ütős hanghullámok segítségével lehet kiengedni a jármű ablakain keresztül. 

És nem félünk használni a gyári dolbybiturbósurroundban, a szellemi agyhalottak ellen kifejezetten hatásos. 

Kazetta mi, gondoljuk, amikor hosszabb várakozás után akkora intróval indul a koncert, mint egy amerikai akciófilm: villog, pörög, zuhog, harsog, jönnek a helikopterek is, és az előadással úgy járunk, mint a Ponyvaregény klasszikus párosa egymással (hogyan lesz veled és velem ezután): és ha egyszer elkezdődött, akkor el van kezdődve.


Addigra közönség ifjabbik része tankönyvbe illő pogózásba kezd (a várakozást eléggé unták ők is, és a Tankcsapda-Tankcsapda skandálást néha átállították a miafszvan-miafszvan ), a konszolidált úri közönség a lelátókon próbál ülve táncolni. Mi pedig, mivel szigorúan megfogadtuk, hogy csak azért sem nosztalgiázunk, ám egy lájt kóla mellett önmagunk és emlékeink hatása alá kerülünk, és rövid úton könnybe lábadunk, és arra gondolunk, hogy tíz évvel ezelőtt épp a 20 éves jubileumi nagykoncerten álltunk a Szigeten. Olyan hatezer méter magasra szállt a por  a nyári estében, a színpad előtti tér egészen a csillagokig csavarodott fel, Lukács kiballagott a mikrofon elé, majd bedörrentette a gitárt, a haja lobogott a hangorkántól. És az első dallal, mint a hathúszas gyorssal, megérkezett az érzés, hogy teljesen mindegy, mi van kinn a világban, kik és mit akarnak, kavarnak, ebben a két és fél órában csak a zene lesz, ami pedig ezen kívül van, az tehet egy szívességet. 


Amúgy ha valaki akkor és ott pontosan megmondta volna, hogy 10 esztendő múlva hol, hogyan és legfőképp milyen történések után ülünk majd a lelátón -  hát, puszta emberbaráti szeretetből fojtottuk volna bele egy dézsa Unicum szilvába, hogy megmentsük a rajta elhatalmasodó, krónikus kényszerképzetektől.


Szóval, a Tankcsapdának mindig lesz egy darab a hely szívünkben, a kamarában, a kocsiban, a sublót fiókjában,  ha már együtt fejeztük be az ifjúkorunkat, közösen vágtunk bele a felnőttség nevű műveletbe és lassan kezdhetjük az öregedjünk meg szépen futamot (na és azt hogyan kell, bakker, főleg rocknadrollban). Hogy a mostani koncertjük milyen is volt, nos, fogalmazzunk úgy, a kevésbé ismert dalokat preferálták, pedig kifejezetten készültünk arra, hogy valamelyik agyonjátszott, ikonikus slágerre hosszában végig fél lábon ugrálva  léggitározzuk az Aréna tribünjét vagy annyira elviselhetetlenül könnyűnek érezzük a létezést az Ez az ház darab hallatán, hogy egy teljes szektort megajándékozunk egyedi énekhangunkkal, ami miatt egy komplett gyermekkórust kellett bezárni mellettünk és körülöttünk anno.

Nos, ezek nem következtek be (pedig szerintünk igény azért lett volna rájuk), de azért maradunk (feltétlen) híveik, jó a zene és Kovács Patrícia az új klipben. Szóval, még harminc ilyen évet, és ha majd a nyugdíjas otthon az aktívabb tagoknak szervez nosztalgiabuszt a 60-as koncertre, mi tutira ott leszünk, bízva abban, hogy a nevünkön kívül még pár dalszövegre is emlékszünk.. 

Szöveg: Török Tibor
Fotók: Nagy Jácint