Kételkedem, tehát létezem

A Balaton-felvidéken fekvő Pécsely szülötte Nagy Cili. „Otthon magától értetődő volt, hogy – a nővéremmel együtt – besegítünk a háztartási munkákba meg a szőlőművelésbe. Valamiféle kötelességtudat ivódott belénk.” Mivel korán kiderült, hogy érzéke van a rajzoláshoz, ezért a zirci, képzőművészeti profilú gimnáziumba íratták be. „A mai napig hálás vagyok annak a négy évnek, amiért annyi mindent tanultam ott. Persze utólag látom így, mert természetesen tinédzsernek lenni sohasem könnyű. Az osztályfőnököm (Szűcs István Miklós), aki egyben a rajztanárom volt, olyan, a művészettörténettel kapcsolatos témákat is érintett, amelyek az egyetemen vagy a színházban merültek fel újra. Büszke voltam rá, hogy ezek már ismerősként jönnek szembe.” 

A színművészetis felvételijére titokban készült. „Már akkor olyan voltam, hogy nem mertem semmit elkiabálni. Ha odaérünk, akkor majd meglátjuk, sikerül-e vagy sem. Az biztos, hogy a színészettel, illetve a színházzal való foglalkozás már igen korán dédelgetett vágyam volt.” Nem járt sikerrel. S ha az idő tájt nem találkozik valakivel, akit már fölvettek a zalaegerszegi színház Nádasdy Kálmán Színészképző Stúdiójába, aligha szerzett volna tudomást arról, hogy a teátristaképzésnek ilyen módja is létezik. „Véletlenek persze nincsenek, ennek valahol így kellett lennie”. Fölvették. Egyik mestere Ruszt József (1937-2005; Kossuth-díjas színházteremtő, rendező) volt.

„Áldás, hogy találkozhattam vele. Jóllehet máig vannak számomra megfejtésre váró részletei a vele folytatott munkának. Igaz, akkor még a fenekemen volt az a bizonyos tojáshéj. Azt sem tudtam, melyik kezem melyik. De a módszereiből belém épült például az, hogy egyetlenegy mozdulat is miként tud megváltoztatni, milyen lényegi jelentéssel bír. Akár képes levenni a színész válláról azt a terhet, hogy ezt ’meg kell csinálni, el kell tudni játszani’. Azaz egy megfelelő gesztus olyan folyamatot indít el, ami mélyre tud nyúlni. Utólag értettem meg sok mást is, utólag érett meg bennem, amiket akkor tanított nekem.” Euridiké, Júlia is volt Egerszegen. Mégsem mondott le a színi egyetemről. Ilyés Róbert (Jászai-díjas) kollégája volt a segítője a felkészülésben. Bereményi Géza (Kossuth-díjas író, filmrendező), az akkori művészeti vezető egészen biztosra vette, hogy fölveszik. 2002: Jordán Tamás és Lukáts Andor osztályába került. „Az egyetemen egészen más utakkal, más formákkal, más módszerekkel találkoztam, mint addig. Ezért tartom igaznak a kínai mondást, miszerint ’a hegyre több út vezet fel’. Mivel engem huszonnégy évesen vettek fel, ami nem túl gyakori, Lukáts Andorral a bennem addigra kialakult ’építményt’ (szakmai tudást) le kellett bontani tégláról téglára egészen az alapokig. Azért, hogy biztosak lehessünk benne, azok annyira stabilak, hogy egy egész pályán át kitartanak. Fájdalmas, ám ugyanakkor – utólag beláttam – hasznos folyamat. Nem véletlenül akartam én egyetemre járni és tanulni. Az ember valahol a lelke mélyén érzi: eljutottam idáig, adott pontig, szintig, de most merre tovább? A mai napig vannak kétségeim.  Mindig is lesznek.”

A Budapesti Kamaraszínházban töltötte az egyetemi gyakorlóéveket. A Nemzeti Színház szerződtette, két évad után szabadúszás következett (Centrál Színház, Budaörsi Játékszín, Pince Színház). 2010-től szombathelyi színművész. Öt sikeres előadást rendezett.  „Éppen a napokban próbáltam összegezni a rendezéseimmel kapcsolatban, hová is jutottam eddig, mit is tudok én erről? Végül is arra jutottam, hogy általában semmit nem tudok. De újra és újra megtanulom! Magában a folyamatban tanulom meg. Hagyni kell, hogy hasson rám a darab, a történet, a kor, és aztán nekem is vissza kell hatnom az egészre. Számomra talán a legizgalmasabb része a rendezésnek annak a felfedezése, amit én adhatok hozzá a játszó színészekkel, a tervezőkkel, az egész csapattal együtt. Az adott darabon keresztül megérinteni a mai kor emberét, a nézőtéren ülőket.”

A Szabó Tibor direktor által létrehozott Művészeti Tanács öt tagjának egyike. „Nagyon drukkoltam azért, hogy ez a csapat fölállhasson! Egymást építjük. Picit olyan is, mintha újra diákként megint iskolába járhatnék, és tanulhatnám a szakmát azoktól, akikkel együtt dolgozom. Azt gondolom, hogy ez a színházunknak is fejlődési lehetőség. Miközben természetesen meg kell tudni szólítanunk a megyeszékhelyen és a régióban élő, sokféle ízlésű embert. Az a terv, hogy színészként és rendezőként is dolgozom a társulattal. A várakozás mellett van bennem egyfajta feszültség, ezt nevezhetjük megfelelési vágynak is, ami valahol természetes. Próbafolyamatok előtt szoktam ugyanezt érezni. Reményeim szerint, amint megkezdődik a konkrét munka, ez átvált jó hangulatú, termékeny alkotói folyamatba.” 

Szenkovits Péter