Dr. Kiss Róbert Richárd: "Merjük megvalósítani és jól érezni magunkat!"

A világ sok országában forgatott úti filmet, készített tudósításokat. Van, amelyikben otthon tudná érezni magát? 

Az ENSZ 178 tagállamában jártam eddig, ám egyik sem volt olyan otthonos számomra, mint Magyarország: most éppen a Parlamenttel szemben, a Duna túlsó oldalán lakom, s minden nap elsétálok a gyerekekkel a Batthyány térre – ez önmagában egy csoda. A világot meg lehet ismerni, s fontos is, hogy sok mindent megtudjunk róla, de kevés dolog van, ami megnyugtatóbb, mint az otthonunk. Vannak azért kedvenc helyek, ahová vissza- visszatérek, New Yorkban huszonötször voltam, Bangkokba egy időben turistákat is vittem, Buenos Airest rendkívül élhető városnak tartom, de nagyon szeretem Afrika egyes területeit is a klíma és a fantasztikus élővilág miatt. Szépség tekintetében Budapest mellett Róma nyűgöz le – ezeken a helyeken hosszabb időt is eltöltenék.

Így látják a magyarokat a nagyvilágban című könyve idén a 4., bővített kiadását érte meg. Az első, 2015-ös kötet óta változott a megítélésünk?

A könyv hozzáférhető kutatások és 30 év saját tapasztalata – az utazásaim során készült vélemények, interjúk – alapján készült, de a Magyarországon élő külföldiek rólunk alkotott véleményét is beledolgoztam, törekedve az érdekességek, meglepő dolgok megmutatására, hogy szórakozzon is az olvasó. Hosszú ideje oktatok a szegedi egyetemen országimázst, mint tudományt: egy ország, egy nép megítélése rengeteg dologtól függ. A sztereotípiákat nehéz kimozdítani a helyükről, ilyen a német precizitás vagy a japán pontosság (amiknek persze megvan alapjuk), ám vannak olyan dolgok, amik változtathatók a média eszközeivel, például célzott hirdetésekkel, reklámokkal, de legfőképp magatartással vagy eseményekkel – a gyökeres változáshoz azonban sok idő kell.

A Szegedi Tudományegyetem és a Corvinus egyetem előadója, a Kodolányi János Egyetem tanszékvezető egyetemi docense, az Újmédia és Kreatívipari Kar dékánja. Az ELTE-n kommunikációs és nyelvészeti tárgyakat oktat, nyelvészeti, retorikai szakkönyvek szerzője, társszerzője, több publikációja foglalkozik a magyar köszönésformák gazdagságával. E szerint nemcsak Magyarországon, de a magyar nyelvben is igazán otthon érzi magát.

Ha van szerencsém éppen a világ egyik szállodájában vagy a homokos tengerparton koktélokat iszogatni, akkor is ott van a kezemben egy nyelvészeti könyv vagy a Magyar Nyelv egyik száma – ez kikapcsol. Ősszel jelentik be, hogy a Mongol Tudományos Akadémia közreműködésével lefordították mongolra a köszönésformákról írt könyvemet – számukra is érdekes, hogy a magyar nyelvben több mint 200 köszönésformát adatoltam – ez azért hungarikumnak számít. A magyar nyelv kifejezőeszközei a jelentések tárházát hordozzák, s az identitásunkat ez nagy mértékben meghatározza: az, hogy a kocsmában milyen jól tudunk viccet mesélni, egyfajta nemzetösszetartó erő, de a kreativitásunk is összefügg a nyelvünkben megmutatkozó összetett gondolkodásunkkal. Úgy gondolom, a magyar nyelv a legcsodálatosabb dolgok egyike a világon.

Újságíróként, szerkesztőként, műsorvezetőként, producerként vagy rendezőként sajtóban, rádióban és televízióban is dolgozott, dolgozik. A média nyelve erőteljesen egyszerűsödik: nem elkeserítő ez?

Amellett, hogy a nyelv magától fejlődik, hiszek a nyelvművelésben és az igényes nyelvhasználatra való törekvésben. Általánosságban a világ afelé halad, hogy minél gyorsabban, egyszerűbben és hatékonyabban történjenek a dolgok és adjunk át vagy kapjunk minél több információt. Hírverseny van, nem törekszünk annyira a gondos megfogalmazásra. Ennek a folyamatnak van hátránya és előnye is: nem temetem a modern generációt, hiszen most is vannak, akik szépirodalmat olvasnak, és árnyaltan is ki tudják fejezni magukat. Az igényes nyelvhasználatért pedig mi újságírók, írók tudunk leginkább tenni, hiszen arra van igény, amit megszoknak az emberek. Iránban például a Korán felolvasása volt egy időben a „helyi valóságshow”: amit a tv-ből, rádióból, újságból kapsz, azt tekinted megfelelőnek és követendőnek.

Dolgozott Friderikusszal, Boros Lajossal és Geszti Péterrel is. Vannak ma ikonikus médiaszemélyiségek?

A mai generációnak ugyanúgy megvannak a meghatározó figurái, csak mások, mint akiket mi megszoktunk. Be kell látnunk, hogy nincs ezzel semmilyen probléma. Sok pályatársam át tudott ezen lendülni, s ma is sikeres, mert, megfelelve a kor elvárásainak, podcastot készít vagy épp blogol. Vannak, akik hatalmas nevek voltak valaha, de nem tudtak vagy akartak alkalmazkodni az új típusú médiához.

A divat is része az életének. 

Soha nem voltam az a típus, aki csak a magaskultúrával akar foglalkozni, hanem minden mással is, amit szerettem, ami érdekelt, amivel tudtam pénzt keresni. Ennek van egy része, ami a tudományt jelenti az életemben, de szerettem divatmagazinokat istápolni, rendezője voltam Bíró Ica Testszépítés című videókazettájának, készítettem videóklipeket: ezek egy generációnak sokat jelentettek, népszerűek voltak, működtek – mindegyik ugyanúgy hozzám tartozik. A minőség, az ötletesség megítélésével óvatosan kell bánni, én nem is igazán hiszek a magaskultúra – tömegkultúra kitételben. Jobban szeretem azt az amerikai mentalitást, hogy mindennek örülnek: ez nagyon jó, ez kicsit jobb, de ez sem rossz. Ha kiáll egy kislány a farsangi ünnepségen, és elénekel valamit, őt is megtapsoljuk: az viszi előrébb a világot, ha az embernek van hite, önbecsülése, merészsége, hogy önmagát megvalósítsa, s legfőképpen, hogy jól érezze magát. 

Tátrainé Kulcsár Irénnel, a szombathelyi TIT Hölgyklub vezetőjével

Szerteágazó érdeklődése mellett három kisgyermek édesapja.

Három tündéri gyermekem van: Fülöp hatéves, nagycsoportos óvodás, Jázmin három-, Milla kétéves. Sokkal jobban élem meg az apaságot, mint gondoltam, a kicsik nem sírnak annyit (NEVET), mint gondoltam. Kevés mesésebb dolgot tudok a világban, mint, hogy a gyermekeim és a feleségem (és a macskánk) körülvesznek és szeretnek, ha éppen nem dolgozom vagy nem tartózkodom egy másik országban. A gyerekeket is arra nevelem, hogy sokat utazzanak, menjenek, mozogjanak, lássanak, és hallgassanak, olvassanak sok-sok mesét. 

Úgy tudom, Szombathelyre mindig örömmel jön.

Irénke, kedves szervezőm meghívására már 5. alkalommal tartottam itt előadást: imádom a várost és a közösséget, ami itt mindig fogad: egy intellektuális élmény számomra az előadás utáni beszélgetés, mert ez tényleg beszélgetés, releváns, jó kérdésekkel – öröm minden perc, amit itt eltöltök. Mikor pici gyerek voltam, itt láttam először villamost: ezt a képet a városról máig őrzöm a fejemben. És egy történettel most is gazdagodtam: szombathelyi látogatásom előtt Londonban jártam, s a Savoy Hotel Gordon Ramsay-féle éttermében Royal tojást ettem reggelire, ami nagyon ízlett: „milyen csodálatos London, a Savoy Hotel, és itt minden” – gondoltam. Aztán Szombathelyen kedves szervezőm az előadás előtt egy Kőszegi utcai kávézóba invitált, ahol, meglepetésemre, nemcsak hogy szintén volt Royal tojás, de jobban ízlett, mint a Savoy-ban...

Tar Patrícia

Fotók: Nagy Jácint