Lélekig harsogó trombita – Pálfalvi Tamás volt a Savaria Szimfonikusok koncertjének szólistája

Azért, mert valamiről vagy valakiről még nem hallottunk, nem tudunk szinte semmit, attól még – avagy épp ezért – kíváncsiak lehetünk rá. Nem kellene közönyösen legyinteni, ugyan, nekünk már úgysem lehet újat mondani, mutatni, játszani. Holott: dehogyisnem! Kiss Barna, a szimfonikusok igazgatója – kürtművész és zenepedagógus – a koncert előtt azzal keltette föl a rajongók érdeklődését, hogy tudatta: hagyományos hangszer, nevezetesen a trombita ezúttal olyan módon szólal meg, hogy két tölcsért szerelnek rá. Mondhatni két trombitakorpusz (test?) zeng a légben.

A felcsendülő mű címe: Versenymű kétkorpuszú trombitára. Megalkotója az argentin-spanyol Fabián Panisello zeneszerző, karmester, akit a professzori cím is megillet. A zenei közélet úgy tartja, hogy Panisello munkái (nem mellékesen: operái is) magas színvonalúak és meglehetősen ismertek a kortárs színpadokon. Eötvös Péter (1944-2024; világhírű zeneszerzőnk) szerint „különleges színpadi tehetséggel rendelkezik, izgalmas színházat alkot, csodálatos zenével”.

Panisello duplázott most, hiszen a saját szerzeményét dirigálhatta. A szólista Pálfalvi Tamás (1991) trombitaművész. Tanít a Zeneakadémia trombita tanszékén. Artisjus-díjas. Cziffra fesztivál-díjas. Junior Prima-díjas. Már tízévesen fölírta gyakorlószobájának ajtajára: „Pálfalvi Tamás trombitaművész”. 2014-ben a mi Capella Savariánkkal adott közös koncertet a Bolognai Fesztiválon; barokk trombitán játszott. Föllépett már New Yorkban, Tokióban, neves zenekarokkal, muzsikusokkal, a már említett Eötvös Péterrel, valamint Kocsis Zoltánnal (1952–2016; a kortárs magyar zene egyik legnagyobb alakja).

S hogy milyen volt a szólista, a dirigens-zeneszerző, a szimfonikusok összhangja? Érdekes. Ez most se nem hideget, se nem meleget jelent, mert alapvetően izgalmas volt az együttmuzsikálás. A versenymű sokszínűségéhez kétség nem fér. Némelykor szinte vibrált a levegő. Köszönhető volt ez a kéttölcséres (korpuszos) trombita fanfárszerű „légkifújásának” is. Ami a néző-lelkeket röpíthette, az a virtuózan előadott, remekbeszabott szólóknak – mint a mű legelementárisabb hangzású részeinek – volt köszönhető. Megbizonyosodhattunk a felől, hogy briliáns tehetség a trombitaművész. Játékának rétegei – korpusz ide, tölcsér oda – gazdag, mély érzelemvilágról árulkodtak.

Vette azt a bizonyos lapot a közönség, a taps hangereje ezt sejtetni is engedte. Azért jó lett volna hallani egy-két Pálfalvi-ráadást! Remélhetőleg legközelebb ebben is részünk lehet.

Szenkovits Péter

Fotó: Büki László