Molnár Piroska: „Olyan, mint a foci”

Az ünnepi díjátadás után Spiegler-Kutasi Nikoletta könyvtáros beszélgetett a Nemzet Művészével, szépszámú közönség előtt. Molnár Piroska gondolataiból idézünk: „Már főiskolásként főszerepeket játszottam különböző színházakban. Óriási színészek közé kerültem: Ajtay Andor, Pécsi Sándor… Szinte meg se mertem szólalni. Ők meg? Attól a pillanattól kezdve, hogy fölismerték, én ’valamilyen’ vagyok, nem fiatal süvölvényként, tan-növendékként, hanem máris kollégaként kezeltek. Ezt a módszert én is átvettem. Ha érkezik egy fiatal pályatárs, az kolléga. Egyenrangúnak tekintem. Történetesen koprodukciós filmben is, legyen a partner akár angol, akár kínai. Bárki. A tehetséget megérezzük egymáson. Csak a középszerűek azok, akik mindig távolságtartók.”  

„Amiként azt Gobbi Hilda mondta, sértett színész nem színész. Tehát nem szabad megsértődni semmin. Mert nem téged bántanak, ha mondanak valamit, hogy így vagy úgy csináld. Azért mondják, hogy jobb legyél. Érted haragszom, nem ellened.”

„Olyan a színház, mint a foci. Együtt kell játszani. Tudni kell, ki van abban a helyzetben, aki gólt rúghat. Nem szabad tőle elirigyelni. Annak az a feladata, hogy ő rúgja be a kapuba a labdát. A lábára kell adni. Nem egymás ellen, egymással kell játszani. Azért, hogy a közönség megkaphassa azt az esszenciát, amit több ember együttműködése képes kiváltani.”

„A főiskolán Pártos Gézának, aki csodálatos színészmesterség-tanárom volt, panaszkodtam, mert éppen el voltam keseredve, amiért mindig idősebb szerepeket osztottak rám. ’Tanár úr, én végre fiatal lány akarok lenni! Annyira nehéz ez az egész!’ Erre ő: ’Drágám, nem tudta? A színészet nem az egészséges lelkű emberek pályája. (Kacagott, tüneményes ’molnárpiroskásan’.) Magának az életében végig kell ennie az az étlapot, amíg megkapja a desszertet. De mindent végig! Maga nyugodjon csak meg! Meg fogja kapni a desszertet, míg mások már leállnak, tudom is én, a halnál… (Széttárta karját a művésznő, elnevette magát.) Most eszem a desszertet.”

„Az országot járva rendhagyó irodalomórákon együtt lehettem a két csodálatos költővel, Nagy Lászlóval és élete párjával, Szécsi Margittal. Nagy László olyan ember volt, aki csak akkor szólalt meg, ha tényleg volt valami mondanivalója.  Máskülönben hallgatott. Ez nekem kimerítette a zseni fogalmát. Én fecsegős vagyok, és van egy ember, aki csak akkor szólal meg, ha tényleg akar valamit közölni. Ez valami gyönyörűség volt számomra! Minden alkalommal elmondtam Szécsi Margitnak a Szerelem című versét: ’…Eladsz-e, elfogyasztol-e? / Nem leszünk kevesebbek tőle, / elefánt-csordára elég / szívünk volt – marad még belőle. / Szent kezedtől se rettegek, / de fölséges légy, mint az oltár, / mert megítélem arcodat, /mert ifjúságom társa voltál.”         

Szenkovits Péter