Nincs bennem hiányérzet

– Mikor kezdted a focit? Mindig is vonzott a labda? 

– Abszolút, még óvodás koromban kezdődött a szerelem. Volt egy remek barátom, és vele az ovi udvarán rendszeresen püföltük a labdát. Aztán, ha hazaértünk, folytattuk otthon is – tulajdonképpen ez volt az életünk. Az általános iskolában sem változott a helyzet. A suliban nem volt tornaterem, így a folyosókon, a teremben vagy a parkban rúgtuk a bőrt. Ekkor már megvolt a csapatunk is, rendszeresen játszottunk, itt figyeltek fel rám, mert még ekkor leigazolt a Kaposvári Vörös Lobogó.

– Mindig a kapuban álltál?  

– Az első perctől. Mesélhetnék legendákat, hogy a mezőnyben is megcsillantottam a tudásomat, de ez nem lenne igaz. Engem a kapusság érdekelt, a többi része a focinak annyira nem. Világéletemben kapus akartam lenni, ehhez kell egyfajta extra elhivatottság, vagy nevezzük akár őrültségnek a szó jó értelmében – ez munkálkodott bennem folyamatosan.

– És csaknem abba kellett hagynod a focit egy sérülés miatt…  

– Bizony, 14 éves voltam, amikor egy balszerencsés mozdulatot követően kilyukadt a gyomrom és a bélrendszerem egy bizonyos része is. Nagy volt az aggodalom, kórházba kerültem Kaposváron, de két hétig fogalmuk sem volt a helyi orvosoknak, hogy mi is a bajom. Romlott az állapotom, így egy nagyszerű specialistához kerültem Pécsre, aki nyomban észlelte, mekkora a probléma. Már másnap a műtőasztalon voltam, akár meg is halhattam volna. Amikor kijöttem, eltiltottak mindenféle sporttevékenységtől életem végéig. Kamaszként rettenetesen nehéz volt feldolgozni ezt, de szerencsére teljesen felgyógyultam, és újra a pályán kötöttem ki.

– Ezt hogy sikerült csinálni?  

– Bevallom őszintén, a szüleim abban a hitben voltak, hogy zeneiskolába járok… A haveromnál volt a melegítőm, nála átöltöztünk, aztán futballoztunk, majd hazafelé ismét ruhacsere, és irány haza. Nyilván, sokáig nem ment így a dolog, ráadásul a középiskolában a testneveléstanárom hamar felfigyelt rám. Akkor a suliban a kosárlabdát kezelték kiemelt sportként, de ő látta, hogy én másként mozdulok a labdára, jók a reflexeim, a rugóim, így egyszer csak szólt, hogy lemegyünk edzésre, méghozzá a Rákóczihoz, mivel ő volt a csapat másodedzője. 17 évesen már igazolt focista voltam, és jöttek is a sikerek. 

– Évek alatt több osztályt váltott a somogyi együttes, amelynek a végén feljutottatok az élvonalba, nagy meglepetésre. Kitört a fociláz Kaposváron?  

– Persze! A korábbi 2-3000 néző helyett olykor 15 ezren buzdítottak minket. Akkor az volt a mondás, hogy Kaposváron két dolog van: a Csiky Gergely Színház és a Rákóczi. Hatalmas meccseket vívtunk, és a szezon végén sikerült is kivívni a bennmaradást.  

– Ekkor jött a Haladás megkeresése. Akkor az komoly előrelépésnek számított a karrieredben.

– Így igaz. Az utolsó kaposvári évemre már nem tudok olyan kellemesen visszagondolni… Belső feszültségek, besoroztak katonának, majd riválist igazoltak mellém, és a vezetéssel is megromlott a viszonyom. A Halinál komolyan gondolkodtak bennem, ez rengeteget számított a döntésem meghozatalakor. Ment a huzavona a két klub között, a kaposváriak egy éves kölcsönbe akartak adni. Erre tessék, több mint negyven éve itt élek Szombathelyen.  

– Ahol szintén megannyi emlékezetes mérkőzésen szerepeltél. Említenél néhányat?

– Ugye ilyenkor a két Fradi elleni találkozó adja magát: az egyiken 10-esre védtem, a másikon volt a metrófogantyús eset. De játszottunk kőkemény meccseket, meg nem annyira keményeket is annak idején… 

– A bunda durván jelen volt akkoriban? 

– Fogalmazzunk diplomatikusan: volt, hogy segítettek egymáson a csapatok. De hangsúlyozom, hogy ami nálunk volt, az mindig közös, egységes döntés volt, azaz senki nem saját szakállára „dolgozott”. A ZTE-nek egyszer nagyon kellett két pont, és nyerni is tudtak otthon… De olyan is előfordult, hogy a Tatabánya akart megverni minket, de mi nem egyeztünk bele, végül 3-1-re győztünk, én pedig kivédtem a szemüket. Csodás éveket töltöttem a Halinál, és nem véletlen, hogy maradtam Szombathelyen.

– És nem is szakadtál el a focitól…  

– Pályafutásom vége felé már terveztem, hogy szeretnék kapusokkal foglalkozni – ez a szakma akkor még gyerekcipőben járt. Erre koncentráltam, és elkezdtem a fiatalokkal foglalkozni. Később került hozzám Király Gabi, akinek rengeteget köszönhetek. Amikor Gabi már kint védett, lehetőségem volt megtekinteni angol és német edzésmódszereket. Most is aktív vagyok, napi szinten dolgozom, összességében nincs bennem hiányérzet, teljes karriert tudhatok magam mögött. Büszke vagyok arra, hogy sokaknak örömet tudtunk szerezni anno a Rohonci úton.

Krilov István

Fotó: Savaria Fórum / Nagy Jácint