Nyissuk ki az ablakokat, engedjük be a fényt - dr. Nemény András beszéde a holokauszt-megemlékezésen

Tisztelt Emlékezők, Tisztelt Szombathelyiek!
 

Sokadik alkalommal vagyok jelen a számomra Szombathely életének legtragikusabb történéséről szóló megemlékezésen. Polgármesterként viszont most először. Soha más esetben – városi vagy országos rendezvényekkor- nem gondolkodtam azon, vajon milyen beszédet mondanék, ha tehetném. 
Itt, az elmúlt években, hallgatva az emlékezőket, mindig örvénylően jöttek a gondolatok. Gondolatok, amelyek mögött ősi, mély érzések álltak. Mintha kinyílt volna ilyenkor egy szelence, amelynek tartalma bent a teremben elkezdett ide-oda cikázni, és ellenállhatatlanul vitt magával. 

Aztán amikor megválasztottak polgármesternek, és végignéztem, milyen feladataim leszek a következő évben, eldöntöttem, hogy a szombathelyi holokauszt-megemlékezés előtt adok magamnak egy teljes napot fellelhető forrásokat olvasni, gondolkozni, érezni. A tegnapi nap volt ez a nap. A 76. évforduló napja.

És ahogy telt a nap, és egyre jobban telítődött a fejem új ismeretekkel, a lelkem érzésekkel, rájöttem, a legnehezebb feladat előtt állok. Mert ha tényleg megtaláljuk a bennünk lévő igazi forrást, ott már nincsenek szavak.

Talán, ha filmkockákat tudnék kivetíteni, és magam is kívülről nézhetném, könnyebb lenne. 

Filmkockákat arról a 76 évvel ezelőtti nyári keddről, amikor - ahogy Weiss András túlélő fogalmazott- az ördög körhintája őrült sebességre váltott. Amikor a félelem beborította a várost, a gyűlölet testet öltött, az emberi méltóság megszűnt. Megszűnt, hisz' voltak, akiktől elvették, és voltak olyanok, akik elvesztették abban pillanatban, hogy tevőleges vagy passzív részeseivé váltak a gyalázatnak.  

Képeket látok arról, amikor 3609 szombathelyi, Vas megyei embert, köztük 613 gyereket elindítottak a pusztulás felé. De én nem zsidókat látok magam előtt. Sokkal inkább látok szülőket, akik remegő kézzel fogják gyerekeik kezét, anyákat, akik babakocsit tolnak, mert nem hiszik, nem hihetik, hogy nem lesz szükségük rá, idős embereket látok, akik nem bírják a lépést, akikkel egyenruhások ordítoznak, és akik inkább ott azonnal meghalnának a szégyen helyett.

 Van, aki már az állomáson meg is hal, van, aki a túlzsúfolt vagonban veszti életét vagy épp eszét. 

Lehet-e egyáltalán mindezt ép ésszel felfogni? Felfoghatták-e azok, akikkel megtörtént, és azok, akik a lehúzott redőnyök résein kikukucskálva nézték a halál menetét. Mit érzett vajon a város akkori polgármestere, Mészáros Hugó?

Történelmietlen – talán így is mondhatnánk -, de meggyőződésem szerint a város mindenkori polgármesterének óhatatlanul is fel kell tennie a kérdést, mit csinált volna, ha akkor tölti be ezt a tisztséget? Ezt azonban mindenkinek saját maga számára kell megválaszolni, és nem a külvilágnak.

Nem ismerem Mészáros Hugó gondolatait, a tetteiről is csak annyit tudok, hogy 1944 októberében letartóztatták, pusztán azért, mert a gettó területének kijelölését az izraelita felekezetekkel egyeztetve tette meg. Hogy ez lett volna minden, amit tehetett? Maradjon a kérdés a levegőben. Helyébe aztán a nyilas Vass Béla került. Az ő akkori gondolatait valószínűleg jobb, ha örökre homály fedi.

De mi nem felejthetünk, ehhez pedig ismernünk kell a múlt történéseit, akkor is, ha nagyon fájdalmasak. A jelenkor kérdéseire a válaszokat azonban –bár megtalálhatjuk a múltban, nem ott, hanem a jelenben kell megadnunk.

Mert ma is óriási szükség lesz a jó válaszokra, azokra a válaszokra, amiket csak egy őszinte, nyitott, toleráns közösség tud adni. Hiszem, hogy a mai Szombathely egy ilyen közösség. Köszönhető ez sokak mellett valamennyi egyházi vezetőnek és a korábbi polgármester-elődeimnek is. 

Ez a közösség az elmúlt hónapokban is megmutatta erejét, amikor egy láthatatlan kórokozóval kellett megküzdeni, egy olyan organizmussal, amiről azt sem tudjuk, hogy élő vagy élettelen, de az biztos, hogy az életet pusztítja, és az is, hogy nem különböztet vallások, rasszok között. Legyőzni is csak úgy lehet, ha az emberiség sem különböztet, ha minden élet ugyanolyan fontos, ha mindenki ugyanannyit ér. Mert mindenki ugyanannyit ér.


A vírus egy parazita, csak akkor létezik, ha van hozzá gazdatest. Pont olyan, mint a gyűlölet. Ha sok a gazdatest, a vírusból járvány lesz, ha a gyűlölet kap táptalajt, háború és népirtás lesz belőle.


Csak egy egymásra figyelő, az együttélés szabályait betartó, a másikat tiszteletben tartó közösség tud gátat szabni a parazitáknak. Az, amelyik képes a közösség érdekében karanténba tenni a megfertőzötteket, hogy sem  a vírus, sem a gyűlölet ne terjedhessen tovább. Ez a ma felelőssége.  Mert az egészségügyi krízist gazdasági és szociális követi. A tehetetlenség, a frusztráció, a kudarc pedig, ha nem teszünk ellene, könnyen gyűlöletet és rossz válaszokat szül.

És talán a mostani helyszín is szimbolikus. Az, hogy itt vagyunk a szabadban. Hisz' a mai gondolatok nem egy teremben fognak kavarogni, hogy aztán megint egy évre visszakerüljenek abba a bizonyos szelencébe. Most majd szabadon szállnak a városban, hogy megérintsenek mindenkit, akit csak lehet.
Tudom, hogy az itteni zsidó közösség már nyitott a város irányába, és a város is szereti ezt a közösséget. A nyitás mindig fényt hoz, fényben láthatóvá válnak a dolgok, a fény erőt ad, pusztítja a sötét eszméket. 

Hiszem, hogy ennek a városnak a lakói soha többé nem fogják lehúzni a redőnyeiket, elhúzni a függönyeiket azért, hogy ne lássák, amit nem mernek, amit nem akarnak látni. 

Azt kérem a szombathelyiektől, nyissuk ki az ablakokat, engedjük be a fényt, nézzünk szembe közös múltunkkal, nézzünk szembe őszintén a jelen feladataival, tartsuk meg bármi áron emberi méltóságunkat, hogy méltók legyünk azok emlékéhez, akiket 76 évvel ezelőtt tragikus körülmények között elvesztettünk.