Nyugati gyepű: az őrök földjén

A történeti leírások szerint már a honfoglaló magyarok gyepűvel vették körbe a területüket, a gyepű pedig nem védővonalat, hanem olyan széles sávot (80-100 kilométer vagy akár több is) jelentett az ország lakott részei körül, ami természetes védelmet nyújtott a támadók ellen, összegezte Zágorhidi Czigány Balázs. A táj a Dunántúl nyugati részen teljesen másképp festett több mint ezer évvel ezelőtt: hatalmas erdőségek, széles, csak néhol átjárható folyóvölgyek, mocsarak és kevés út. A gyepű őrzőinek fő feladata ennek a határzónának az ellenőrzése volt.

A 10-11. században valószínűleg a jól ismert történelmi határokról nyugatabbra esett a gyepűterület, az osztrák kutatók is úgy tartják, a Grazi-medence, az Alpok keleti része, a Fischa folyó is magyar fennhatóság alatt állt – ismertette a korabeli helyzetet a történész. – Nem lakott, hanem a magyarok által ellenőrzött vidékként kell elképzelni a gyepűt, a kelet felé eső részen pedig az ország ténylegesen lakott vidékeit valamilyen védelmi rendszerrel igyekeztek óvni.

Ha a Dunántúlt nézzük, akkor Hanságban duzzasztógátakkal, csatornákkal tudták szabályozni a folyók, vízfolyások szintjét, képesek voltak elárasztani a gyepűterületet, ezzel megbénítva a felvonuló hadakat. Innét délre a Rába, Rábca volt a természetes védvonal, a folyóknál az átkelőket védték kiemelten. Nem véletlen, hogy az egyetlen ismert és korai magyar temető Ikerváron került elő, ahol szintén át lehetett kelni a Rábán.

A Vasvár melletti fennsíkot, rajta az Itália irányába vezető úttal, észak felől a Rába, dél felől a Sárvíz és a Zala mocsaras árterülete veszi körbe, így a 10-11. század fordulóján felépült sánccal ezt a fontos útvonalat – amelyet a Katonák útjának neveztek – védték. A Vasvár határában jól megmaradt védmű impozáns méretű: nyugati oldalán hatalmas árok övezte, a sáncot faszerkezetre emelték, a felső részét palánk vagy cölöpsor védte, 8 kilométer hosszan állta útját a nyugat felől érkező ellenségnek.

Egyetlen helyen van rajta átjáró: ez az úgynevezett Vaskapu. Délnyugatra, a mai Muraszombat és Radkersburg környékén szintén épült egy sánc, az ottani átjárót Német-kapunak hívták, és az a kései Árpád-korban az ország kapuja volt. A Vasvár melletti átjáró azért érdekes, mert az Árpád-kor közepétől innét keletre kezdődött az ország lakott része, nyugatra volt az Őrség, a senki földje. Ezen telepítették le az őrök különböző csoportjait, ezek tagjai aztán az idők során nemesekké váltak – kivéve a mai őrségi részeken élőket, akik jóval később próbálták a nemesi jogaikat visszaszerezni.

A zalai Göcsej is Őrvidék volt, a mai Burgenland területén élők (Alsó- és Felsőőr, Őrsziget) szintén az őrök leszármazottjai, de voltak a Rábát felügyelő őrök is. A 12. században aztán kezdtek betelepülni mindkét oldalról a gyepűterületre, a magyar határ a Lajta–Lapincs vonal környékén rögzült, a Muraköz határa később alakult ki. Még jóval előtte a magyar oldalon létrejöttek a várispánságok, a korai időkben is voltak határvárak, mint például Pinkaóvár, Vasvár, Karakó, Kapuvár, Sopron, Moson. Szent István korában aztán ezekből – de nem mindegyikből – alakultak ki a megyeközpontok.

Vasvárból például igen, ám Karakóból nem lett megye, holott voltak földjei, katonáskodó határvédő népei. A 12. és a 13. században a gyepűterületen felépülnek a kővárak, ezeknek az uradalmak kiszolgálására idegen területről hoznak telepeseket. A délnyugati részre szláv nyelvűeket, ebből lesz a felsőlendvai uradalom, elszórva megmaradtak a magyar nemesi falvak, az egykori őrtelepekre emlékeztetve. A mai Őrség is nyelvhatár, a délre eső területet Tótságként emlegetik, ami szlovén jelent, helyben így hívják őket. A Rábától északra bajor és osztrák telepesek érkeztek, a Dobra, Szalónak, Németújvár, Léka, Kőszeg vársor a 12. század végén, a 13. elején épül fel. A gyepű, mint terület, a vasi nyelvjárásban a mai napig él, a szőlőhegyeket körülvevő két-három méter széles élő sövényt nevezik gyepűnek.

TT

Fotó: Nagy Jácint