Fotóriporter a fotóriporterről – A Savaria Fórum fotósa tartott tárlatvezetést a Savaria Múzeumban

Különleges programmal indult a 2025-ös év a Savaria Múzeumban. Tény-képek címmel tartott tárlatvezetést a Savaria Fórum fotóriportere, Nagy Jácint a Párhuzamok – a két Reismann című kiállításon. A tárlatvezetés ötlete a tavaszi megnyitóról ered, ugyanis temérdek helyi és távolabbról érkező fotós itt volt, akik a Reismann testvérek alkotásait szemlélve izgalmas beszélgetésekbe mélyedtek, így hát adta magát a helyzet: ki lenne jobb kalauz egy fotóriporter kiállításán, mint egy másik fotóriporter?

Így esett a választás Jácintra, aki korokon és képkockákon át, objektív-szubjektíven vezette a kiállításon azt a két tucat embert, akik egy mai fotóriporter szemén keresztül szerették volna látni Reismann János fekete-fehér képeit.

Hogyan találja meg a fotóst a szakma?

Felidézte: Reismann Jánost a húszas éveiben találta meg a fotózás, amikor Párizsba költözött, és ott beiratkozott a Sorbonne-ra. Mivel nagyvilági ember volt, szeretett bulizni, szerette a nőket, a táncolást és hamar összeismerkedett olyan emberekkel, akik a fényképezés területén munkálkodtak. Kitanulta a szakmát és először műtermi fotózásokhoz kapott megbízást, majd elindult a fotóriporterség felé vezető úton.

„Én pedig egy egészen más úton indultam el. 15 évig ipari alpinistaként dolgoztam mentünk mindenfelé és volt egy fényképezőgépem, így hobbiból fotózgattam fentről a magasból, ahogy dolgozunk. Aztán a baráti társaságból megkérdezték, hogy nem akarok-e fotózni a Vas Népének, én meg azonnal rávágtam, hogy eszem ágában sincs és ez még sokáig így is maradt, mert a hobbimnak tartottam, nagyon szerettem csinálni és nem akartam, hogy munka legyen. Aztán eljött a pillanat, hogy úgy döntöttem, nem akarok már tovább kint lógni a magasban meg a hidegben, kezdett már fájni a derekam is és elkezdtem dolgozni egy gyárban, de lett egy porckorongsérvem, megműtöttek és volt egy fél év az életemben, amikor nem tudtam dolgozni, majd azon kezdtem gondolkozni, hogy visszamenjek-e a gyárba vagy inkább más munkát keressek. Utóbbi történt: végül felhívtam Szendi Pétert a Vas Népénél, hogy jó, vállalom a fotózást. Így kezdődött a karrierem, ő volt a mentorom, másfél évig dolgoztam ott, majd átmentem a Nyugathoz, utána pedig, amikor újraindult a Savaria Fórum, megkerestek, hogy dolgoznék-e itt, én pedig elvállaltam” – mesélte.

Mi a fotóriporter feladata?

A fotóriporternek az a dolga, hogy megpróbálja a legobjektívebben ábrázolni a valóságot. Ebben Reismann János nagyon jó volt, mindig a legélethűebben próbálta ábrázolni az érzéseket, a valóságot, erre külön ki is térnek a könyvek. Itt jön be az, hogy hogyan lesz a szubjektívből objektív látásmód – magyarázta. Hiszen minden fotósnak van egy személyisége, élettörténete, ezekből alakul ki egy vizuális látásmód, hogy mi az, amire az ember érzékeny.

„Ez nagyon fontos, mert a fényképeket, a pillanatokat, a helyzeteket azáltal választjuk ki, hogy mi érdemesnek ítéljük-e lefényképezni és ad-e számunkra valamit, közben pedig arra is kell figyelni, hogy objektív legyen a pillanat, hogy úgy tárjuk az emberek elé, hogy számukra is fogyasztható legyen és nekik is adjon valamit” – mondta.

Szakma vagy művészet?

Ez az örökös nagy kérdés. A technikát ugyanis elsajátítja az ember, megtanulja az alapokat, kezelni a gépet, a fényeket, az ábrázolásmódokat, a vágási technikákat, de nagyon hosszú folyamat, mire kialakulnak a fotósoknál azok a perspektívák, bevett szokások, ahogy a fényképezőgépet kezelik. Ám az, hogy mikor lesz valami csak egy fénykép, vagy mikor válik művészetté, egy nagyon érdekes dolog, hiszen ez valójában a fotós személyiségén, illetve látásmódján múlik – vélekedett, hozzátéve, a fekete-fehér képek, amilyeneket Reismann is készített, egy picit mindig művészibb hatásúak, mint a színesek, amilyenekkel manapság főként dolgoznak a fotóriporterek.

„A mi szakmánkban nagyon sok előnyt jelent az, ha az ember hirtelen rá tud reagálni az adott helyzetekre. Merthogy ott van a gép, be van állítva, de sokszor hirtelen elmegy valami, máshova kell menni, át kell állítani mindent, de a kompozíciót tartani kell, hogy ’jóleső’ legyen a szemnek a végeredmény, legyenek arányok” – magyarázta.

És bár ugyanaz a szakma, mégis óriási különbség van a munkájuk között. Kezdve azzal, hogy a régi analóg technikát felváltotta a digitális fotózás. Aztán ott van az is, hogy Reismann idejében csak újság volt, amibe egyetlen egy kép kellett, amivel el tudta mesélni azt a történetet, át tudta adni azt az érzést, hogy a szöveggel együtt valami teljes egészet kapjunk. A tökéletes kép kidolgozására pedig – mondhatni – sokkal több ideje is volt. Nem voltak online platformok, telefon, nem kellett videókat is gyártani és mindent azonnal megjelentetni, mint most, amikor hírverseny van. A fotóriporterek ma galériákat gyártanak az online térbe, sok helyen elvárás, hogy ne csak fotózzanak, hanem videózzanak és írjanak is, ez pedig nagy stresszfaktor tud lenni, főleg, ha sok az esemény is.

„Szeretek fotózni, ezt csak így lehet, de persze azért stresszes is, folyamatosan pörög a mókuskerék, meg kell találni az egyensúlyt a munka és az élet között, tudni kell pihenni, hogy vissza tudjon menni az ember abba az elhivatott munkába és kreativitásba, ami az elején megvolt, de a nagy hajtásban eltűnt” – árulta el, hozzátéve, a technika fejlődésével azért néhány téren könnyebb a mai fotósok dolga, hiszen lehet sorozatfelvételt csinálni, van például automata fókusz és nem kell aggódni amiatt sem, hogy elfogy a film.

Ami pedig a jövőt illeti: nem gondolja, hogy félteni kellene a fotós szakmát. Hiszen hiába indult hódító útjára a mesterséges intelligencia és van ott mindenki zsebében az okostelefon jobbnál jobb kamerákkal felszerelve és hiába tud valaki jó képeket készíteni, nehéz olyan embert találni, aki ezt hivatásszerűen tudja és akarja is csinálni. Mert ha a hivatásodnak választod a fotózást, minden nap ezt kell csinálni és tudni kell ugyanazt a minőséget hozni, mert teljesen mindegy az adott helyzet és a körülmények, mindig jó képeket kell csinálni.

Ez a nem mindennapi tárlatvezetés volt a Reismannok nyomában feketén-fehéren elnevezésű előadássorozat utolsó állomása, de nem kell aggódni, a kiállítás még egészen 2025. szeptember 30-ig megtekinthető.

CzB

Fotó: Pataki Gergő