Savaria hétköznapi hőse: Horváth Balázs

„A mentőzés az életem. Pontosabban a fél életem, mert a másik fele a családomé. Izabella kilencéves, Máté öt, a feleségemet a kicsivel vasárnap engedték haza a kórházból.

Az alapgondolatom, minden cselekedetem arra irányul, hogy szeretnék segíteni. Ez természetesen leginkább a bajba jutottakra vonatkozik. Azt nyilván el kell fogadni, hogy nem mindig, nem mindenkinél sikerül. De este nyugodtan hajtom le a fejemet, mert úgy jövök ki a mentőállomásról, hogy megtettem mindent, amire felhatalmaztak, amihez megvan a tudásom. Amit adott helyzetben képes voltam cselekedni. Ám nem egyszemélyes hivatás, hanem csapatmunka a mentőzés! Erre részint születni kell, a másik részét el lehet sajátítani, meg kell tanulni. Nem utolsósorban pedig együtt kell gyakorolni”, vázolja Horváth Balázs (1985), aki tizenkilenc éve dolgozik a Szombathelyi Mentőállomáson. „Vallom, mindig a minta az, akárcsak családon belül a gyerekeknek, amit lemásolunk. Ebben hiszek. Én is sok mindent lemásoltam odahaza, amik adalékanyagot jelentenek az életemben. Édesanyám négy évtizede dolgozik a Markusovszky kórházban, az általános sebészeten. Tőle is ismerek történeteket. Be-bejártam az SZTK-ba, a járóbeteg-szakrendelésre; a váróban, az öltözőben gubbasztottam. Fél füllel hallottam a különböző beszélgetéseket. Akkora élményt volt! Édesanyámnak minden mozdulata a segítői szándékról szólt és szól, abszolút példakép.

Tíz-tizenkét éves koromban találkoztam először mentő dolgozókkal, amikor részt vettem elsősegélynyújtó versenyeken, s ők voltak a felkészítőink. Jó fejeknek tartottam őket, közvetlen embereknek, akikre felnézhettem. Úgy beszéltek a szakmájukról, a hivatásukról, az életmentésről, mintha az a világ nemcsak, hogy a legtermészetesebb, hanem a legelső számú dolga lenne. Aztán számomra is az lett. A ’Szent Györgyi’ egészségügyi fakultációjára jártam. Ott először résztvevője voltam elsősegélynyújtó csapatoknak, utóbb szervezője is. Igaz, egy ideig nem kevés kudarcot éltünk meg, de amikor végzős voltam, országos elsősegélynyújtó versenyt nyertünk, kijutottunk Dublinba, nemzetközi viadalra. Láttam, hogy ragyogó felszerelése volt a spanyol, a német, az Egyesült Királyságból érkező gárdának, ugyanakkor belőlük is sütött a miénkhez hasonló csapatkohézió. Jó volt érzékelni, hogy nekik is a mindenük az elsősegélynyújtás, hogy ezzel nem csak mi vagyunk egyedül a világon. Engem ez inspirált. Hatalmas élmény volt.”

Érettségi után három orvosi egyetemre is fölvették, végül a pécsit választotta. „Ez nálam kicsit ’szürke zóna’, de most már merek róla beszélni. Az első félévet jól abszolváltam, négyes feletti átlaggal. Aztán valahogy úgy beleültem a kényelembe; szerelmes lettem, s az életem már nem az orvostudományról szólt. Lényegében – érdekes módon – engem ez a törés vezetett valamilyen szinten a mentőkhöz. Kudarc volt valahol, és mégis, ott s akkor csirázott ki bennem az, ami ma az életem lényege.”

Mentőtiszt. Okleveles egészségügyi tanár. A pécsi doktori iskola doktorandusza. Szívügye az elsősegélynyújtással kapcsolatos elméleti és gyakorlati tudnivalók minél szélesebb körben való megismertetése, terjesztése, valamennyi korosztály számára. „2011-ben fogalmazódott meg a ’Szombathely a segítés városa’ program, ami dr. Puskás Tivadar főorvos úrhoz kötődik, ő a szellemi atyja. 2012-ben hivatalosan is mintaprojektté vált. Onnantól fogva veszek részt, bajtársaimmal együtt, ebben a városi szintű kezdeményezésben. Fantasztikus élményeket, igen jó oktatásokat éltünk meg közösen. Büszke vagyok arra, hogy több mint harmincezer emberrel volt szerencsém találkozni az oktatások során. Óriási dolog már az is, ha kiben-kiben tudatosulnak a kulcsfeladatok: a biztonságba helyezés; hogyan kell mentőt hívni; miként kell felismerni egy életveszélyt; hogyan kell megkezdeni az újraélesztést; mit kell tenni egy életveszélyes vérzés esetén; hogyan kell egy eszméletlen beteget az oldalára fordítani. Ha csak ezt a hat dolgot nézem, nem többet, akkor azt gondolom, hogy már mi, több mint húszan, akik ebben a programban oktatóként részt vettünk, a laikusoknak adtunk valamit. Fél karnyújtásnyit ahhoz, hogy az a drámai élethelyzet, amíg a mentő érkezésére várni kell, kevésbé legyen kritikus. Ez indirekt módon történő segítségnyújtás, hiszen erről beszélünk: mentősként még nem vagyunk ott, de már valamit segítettünk. Nekem ezt szimbolizálja, ezt jelenti az elsősegélynyújtás oktatása.”    

Szenkovits Péter
Fotó: Nagy Jácint