Szenkovits Péter: A Jóisten tenyéren Törőcsik Mari - bővített kiadás (jegyzet)

Ha Pelikán József lennék, akkor úgy kezdeném, hogy Szenkovits Pétert még az előző évezredben ismertem meg, amikor a sajtó ólomszedést, nagy és nehéz gépeket, tipométerrel rajzolt laptükröt, jegyzetfüzetet (szigorúan kockás), meg Robotron írógépeket jelentett. A Google pedig a szerkesztőség pincéjében tárolt, negyedéves bontásban tárolt újságok formájában létezett, a telex nem hírportálként funkcionált, hanem egy gép volt, végtelenített papírfolyamon érkeztek az MTI hírei. Nem véletlenül hívták távirati irodának, és a hírek az még hírek voltak, az egyéb jellegű írásoknak külön kiadványt szenteltek, és rá is írták, hogy Vasi propagandista, nehogy valaki elolvassa. 

Ami már ekkor tuti biztos volt, hogy Szenkovits Péter nagyon szereti a színházat – Szombathely ekkor még nem bírt saját, önálló társulattal, Győr és Sopron (Péter szülővárosa) viszont igen. Slapajként (nagyon zöld hírlapíró-hajtás, ahogy Csoki mondaná: csikánó) áhítattal hallgattuk az Esti Hírlapot (tényleg, ilyen is volt, a déli hírek még belefértek) megjárt kollégát, hogy van ez a szerelme, a teátrum, ami maga csoda, az élet esszenciája és veleje deszkákra állítva, eljátszva és megmutatva minden, ami lényeges, hogy tanuljunk, tudjunk, értsünk, mielőtt mindent a magunk bőrén tapasztalnánk meg. Azt már a teljes és szinte elképzelhetetlen önmegvalósításnak éltük meg, hogy Szenkó (mert akkor még mindenkinek volt neve – vagy neve volt – a pályán, mint a brazil labdavirtuózoknak) képes volt Szombathelyen (ahol színházat csak bő 15 év múlva gründolnak majd) kiadni a Magyar Színész újságot. Szász Endre tervezte fejléccel, minőségi papíron, nagy interjúkkal: írta, szerkesztette, postázta a színházaknak, és terjesztette maga a szerző. Fotó: Benkő Sándor – ő fontos szereplőként vett részt lap-, majd később a könyvkiadásban, a képek a fotólaborban látták meg a napvilágot, és megesett, hogy a gépben nem volt film és az bizony nagyon tudott fájni, főleg, ha közeledett napilapos szerkesztő aktuális halála, a lapzárta.

Az már csak a múlt pénteki könyvbemutatón derült ki, hogy Szenkovits Péter rajongása nagyon korán kezdődött, sorkatonaként kopogott be 1980-ban a győri színházban Törőcsik Mari öltözőjébe két felvonás között, és két tábla Tibi csokoládéval erősítette meg, hogy nagyra tartja – ahogy később fogalmazott – minden idők legsikeresebb magyar s közép-európai színésznőjét. „I Think This Is The Beginning Of A Beautiful Friendship” – Kusturica emelte át a Casablanca egyik mondatát, és én sem tudok jobbat. A Győrben kezdődött kapcsolatból évtizedek alatt megszületett 2016-ban A Jóisten tenyerén Törőcsik Mari című kötet (Tervező: Benkő Sándor, fotólaborból ételbár lett, meg pár dolog megváltozott hírlapkészítésben), ennek a 12 írással bővített változatát mutatta be múlt héten Szenkovits Péter Benke Éva tanárnővel és Mayer Rudolffal (mozgókép szakági vezető a szimpla moziigazgató helyett) a Savaria Moziban. 

A szerző így fogalmazott a kötetről: „Számomra nem munka volt interjúkat készíteni vele, hanem továbbképzés, önismereti tréning és vizsga is egyben. Aztán egyszer csak – szerencsére ez több alkalommal megadatott – mintha téren és időn kívülre kerültem volna, annyira magával ragadott. Olyan rétegeket is megmutatott önmagából, a létezés(é)ből, amiből építkezhettem. De természetesen korántsem ez volt a lényeg, hanem az, hogy hűen, hitelesen, igazul közvetítsem Törőcsik Mari példáját az olvasóknak, a nézőknek, a rajongóinak. Merthogy közvetítőnek érzem, vélem, tartom magam. Érték(ek)et be- és felmutatni, továbbadni szívet melengető, bizseregtető érzés, miközben felelősség is. Ez a hivatásom, az életelemem.”

A bővített kiadás Törőcsik Mari velemi éveiről is szól – a színésznő itt élt Mihalik Tamással, személyes ápolójával. Azt Mayer Rudolftól tudjuk, hogy a színésznő a Savaria Moziban nézte meg a Saul fiát, cserében a direktor azt kérte tőle, hogy a 80. születésnapját a filmszínházban ünnepelje. Hogy erre mekkora oddsot adtak volna a brit fogadóirodák, nyilván jó nagyot, mert erre elég kicsi volt esély. De jött a telefon, hogy „na, idefigyeljen, jövő héten ott vagyok”, és tényleg, a színésznő betartotta az ígéretét. Természetesen a Körhintát vetítette a mozi, a végén szombathelyi közönség pedig felállva, tombolva tapsolt – hát ilyen ez a hely, ahol élünk. 

A szerző azt mondta, az első gyűjtemény húsz írásához immár tucatnyi új kapaszkodik. Tizenegyet Törőcsik Mari is olvashatott, köztük – fura vagy sem – a nekrológját. Jóvá is hagyta (2016. július 23-án), azzal, hogy a végére lehetőleg szó szerint rögzítsem a kiegészítését: „Ahogyan maga elfogult velem kapcsolatban, az olyan méretű, mint maga a Himalája. Szégyenkezem is emiatt. És mégis: köszönöm!”

Valahogy így, ha az ember ír, akkor az értékeket igyekszik megmutatni és betűkbe rögzíteni – ehhez kell elszántság, kitartás, és nem árt az érzelem, a szenvedély sem. Mert úgy érdemes, ahogy a Grund dalában éneklik: miért élnénk, ha nem egy álomért? 

Török Tibor
Fotók: Nagy Jácint

Szenkovits Péter az alábbi beszédet mondta el a bemutatón:

Tudjunk szeretni 

Törőcsik Mari november 23-án töltötte volna be a 86. születésnapját. A vele, a róla készült kötetem – benne tucatnyi új írással, amiből tizenegyet ő is olvasott és jóváhagyott – főhajtás előtte. És mert nem volt nyilvános temetése, hiszen a hamvait a Tiszába szórták, búcsú is. De még inkább köszönet-féleség azért, hogy a gondolatait, az érzéseit, a létpéldázatait rögzíthettem és átnyújthatom generációknak. Hogy legyen nekik könnyebb ezen a Földön! 
 

Számomra nem munka volt interjúkat készíteni vele, hanem továbbképzés, önismereti tréning és vizsga is egyben. Aztán egyszer csak – szerencsére ez több alkalommal megadatott – mintha téren és időn kívülre kerültem volna, annyira magával ragadott. Olyan rétegeket is megmutatott önmagából, a létezés(é)ből, amiből építkezhettem. De természetesen korántsem ez volt a lényeg, hanem az, hogy hűen, hitelesen, igazul közvetítsem Törőcsik Mari példáját az olvasóknak, a nézőknek, a rajongóinak. Merthogy közvetítőnek érzem, vélem, tartom magam. Érték(ek)et be- és felmutatni, továbbadni szívet melengető, bizseregtető érzés, miközben felelősség is. Ez a hivatásom, az életelemem. 

Minden idők legsikeresebb magyar s közép-európai színésznője volt. 1955 – a Körhinta – óta szakadatlanul, fáradhatatlanul indította útjára előítélet- és gyűlölet-mentesítő járatait. Bennünk. Értünk. Velünk. Egymáshoz. S muníciót ad, inspirál, életben tart mindaddig, amíg filmek, archív színházi felvételek létezhetnek e golyóbison. Amiként nevezem, a világmindenséget is behálózó Törőcsik Mari-expresszek védjegye egyszerű, tiszta: tudjunk szeretni. 

Egyik alapelvének azt tartotta, hogy mindig több és több legyél. Mert bármennyire magasra is értél, de, ha te ugyanazon a szinten maradsz, akkor már leragadsz. Véged. Szóval, ha nincs további emelkedés, akkor a stagnálás valójában visszafejlődésnek számít. 

A kollégáival inspirálták egymást. Korosztálytól függetlenül. A legifjabb titánokkal is odaadóan, hittel, boldogan dolgozott, alkotott, teremtett, mert képesek voltak egymást építeni, röpíteni. Bennünket, nézőket szintúgy. Akik általa, általuk lettünk talán-talán többek; picikét jobbak, nyitottabbak, elfogadóbbak, szolidárisabbak… 

A kötetben megtalálható – Marika megrendítő s egyben felemelő vallomás-sorozata között – több pélyi, gyermekkori társának a visszaemlékezése. Felvillannak velemi, szombathelyi létezésének örömpillanatai. Megszólalnak természetesen a velemiek is. Margitka például, a szomszédasszony. 

2008-ban rutinvizsgálatra ment be a kórházba, de ott kómába esett. Nem sokkal később bementem hozzá a Kútvölgyibe, integettünk a folyosón egymásnak. Vittem magammal a velemiek, a vasiak szeretetét. Minderről is írok. 

Neki köszönhetem (azt is), hogy kigyógyultam egy súlyos betegségből. Tizennyolc kilót fogytam… Beajánlott az akkori kezelőorvosához, jó barátnőjéhez, dr. Kamondi Anita professzor asszonyhoz a budapesti Amerikai útra. A főorvosnő és Panni nejem, aki háziorvos Körmenden, együtt jöttek rá, mi a gond. Egyik napról a másikra már kutya bajom se volt. Aztán a későbbiekben, amikor ő betegeskedett, bizony, több alkalommal is elköszöntünk egymástól. Azonban, hála Istennek, ezek a búcsúk nem voltak véglegesek. Összenevettünk az újabb találkozáskor, s ott folytattuk, ahol legutóbb abbahagytuk.

Idén február végén, Velemben, azzal engedett el: „Meggyógyulok és megyek magukhoz!”.  Integetett az ágyából, puszikat küldtünk egymásnak. Ha megint inkább végleg búcsúztunk volna el…; már csak kabalából is, talán még nem történt volna meg a visszafordíthatatlan.  Bejártam hozzá a Markusovszky kórházba, igaz, már csak egyszer láthattam, messziről; április elején. De üzenetet váltottunk a belgyógyászati osztály ajtajában, Mihalik Tamás – aki személyes ápolója, hűséges gondozója volt – szeretetteljes közvetítésével. Mély fájdalom, hogy Tamást, Marika halála után négy nappal, elragadta a Covid… 

Az első gyűjtemény húsz írásához immár tucatnyi új „kapaszkodik”. 
Tizenegyet Ő is olvashatott, köztük – fura vagy sem – a nekrológját.
Jóvá is hagyta (2016. július 23-án), azzal, hogy a végére lehetőleg szó szerint rögzítsem a kiegészítését: „Ahogyan maga elfogult velem kapcsolatban, az olyan méretű, mint maga a Himalája. Szégyenkezem is emiatt. És mégis: köszönöm!”. E „függelékkel” kiegészített írás akkor a blogomon – szűkebb körben – jelent csak meg. A szélesebb nyilvánosság elé, 2021. április 23-án került, a szombathelyi Savaria Fórumban. Nekrológként: Az értékközvetítő (1935-2021) címmel. 

2020. december 23., Velem. Állok a Rákóczi utcai ház előtt. Kopogok, mint máskor is, a jobb szélső ablakon (pám-pá-pá-pám-pám, pám-pám). Mihalik Tamás, a csupa szív gondozó, támasz, barát köszön ki, azzal: Marika nagyon kér, menjek be! Huh! November végén, december elején átestem már a betegségen; hát, miért is ne? 

A nappaliban jó órán keresztül kalandozunk térben, időben; ragyog, csak úgy ragyog Marika! Nem tudom, honnan „röpül belém” az ötlet, de egyszer csak kibököm: „Mit szólna hozzá, ha kiadnám A Jóisten tenyerén bővített változatát?”. Habozás nélkül rávágja: „De jó ötlet, rendben!”.  Behívom Tamást, aki egyébiránt a látogatásaimkor mindig magunkra hagyott bennünket, csak időnként kukkantott be infúziót ellenőrizni, etc., etc.. Örömmel fogadja a hírt. Marikával boldog karácsonyt kívánunk egymásnak – ezúttal a térdcsókom (is) elmarad a járvány miatt –, integetünk, puszit küldünk. Tamás kikísér. „Tudod mit? Juttasd el írásban is a könyvkiadás tervét!”, bíztat. Még este megteszem. Másnap, december 24-én, 10 óra 57 perckor érkezik a válasz: „Kedves Péter! A kéréséhez természetesen hozzájárulok! Az egész Családot ölelem és üdvözlöm: Törőcsik Mari”. 
 

2021 első – baljóslatú – hónapjai… Januárban még Velemben látogathattam. Elő-előfordult, hogy mikor a délután derekán érkeztem, még aludt; magától értetődően be se mentem, Tamással váltottunk szót az ablakon keresztül. Egyik alkalommal említette, hogy picurkát volt fönn Marika, telefonon beszélt a hogyléte felől érdeklődő Kovács Katival, akivel igen szerették egymást. 

2021. március 4., Velem. A spaletták zárva. Telefon. Tamás: „Szombathelyen vagyunk…”. Irány a Markusovszky kórház! 

Március 20. Ismét ott. Tamás jön elém az osztály bejáratához. „Azt üzeni Mari, hogy te vagy a leghűségesebb barátja!” 

2021. április 5. Húsvét hétfő. 8 óra 51 perc. Sms: „Drága Marika! Covid ide, Covid oda, távlocsoljuk most, vagy soha! Sok-sok puszi: Péter, Buda”. 
8 óra 53 perc: „Köszönöm”. 

…….
2021. szeptember 21., Budapest, Nemzeti Színház. Emlékest Törőcsik Mari tiszteletére. A legutolsó, a tizenkettedik (új) írásom villantja föl e kötetben. Bodrogi Gyula: „Beleszeretett az egész világ. Mariskám, én most itt azt mondom, hogy Isten éltesse ezt a szeretetet a világ végéig!”. 

 Szenkovits Péter