Szimfonikusok: zene határok nélkül

Aram Hacsaturján (1903-1978) az egyik. A picit (legyünk nagyvonalúak) korosabbak bizonyára emlékeznek Az Onedin család (BBC) sorozatára a 70-es, 80-as évekből. Nos, a főcímzene az ő Spartacus című balettjének a főmotívuma. Nem beszélve az elképesztő tempójú Kardtáncáról (Gajane balett), amit rendszerint a cirkuszok „vetnek be” a fő attrakcióik „röptetésekor”. Hacsaturjánnak ezúttal a paraszti (örmény) zenét a nyugat-európai hangzással ötvöző Fuvolaversenye csendült föl a Bartók Teremben, Bálint János Barnabás (1961) Liszt-díjas fuvolaművész megindító tolmácsolásában. Szimbiózisban (összeforrva) zenekarral, s a páratlan kisugárzású Vajda Gergely vezető karmesterrel. 

A koncert más(od)ik fő pillérét Szergej Rahmanyinov (1875-1943) II. szimfóniája képezte. /Részint andalított, részint morfondírozásra ösztönzött./ Ezt is kifogástalanul „tette le az asztalra” az együttes, bizonyítva: a szerző szimfóniában is vérprofi volt. Habár a zongorára írt művei az igazán fergetegesek. Géniuszról lévén szó: korunkat meg a XXI. század emberét is tükrözők. Rahmanyinov dallamai-futamai az egyetemes emberiség számára érvényesek/értékesek. Bizonyíték erre az is, hogy az ő motívumaival „operált” – szédületes sikerrel – Frank Sinatra (Full Moon; Telihold), Célon Dion (All By Myself; Egymagam). S ez nem plágium/elcsenés. Fogjuk föl úgy: nincs áthidalhatatlan szakadék könnyűzene és klasszikus muzsika között. Egyetlen mérce van: a minőség. 

Ezúttal a már említett Bálint János Barnabás volt az első az egyenlők között. Ráadásként Christoph Willibald Glucktól (1714-1787) A boldog lelkek táncát fuvolázta el (az Orfeusz és Euridiké című operából) lélekbehatolóan. E dal rajongótábora (is) méltán hatalmas. Merthogy mágikus. Mondhatni isteni. Vigaszul szolgál: elveszített szerettünk örökre velünk marad. 

Szenkovits Péter 

Fotó: Büki László