Teremtünk, tehát vagyunk: díszbemutató a Savaria Moziban

„Soha nem érdekelt más, csak a filmezés. Pár éves koromban már történeteket találtam ki, képregény-szerűségeket rajzoltam. Rajongtam a Star Wars-figurákért. Több száz, ha nem ezer gyűlt össze. Mind máig szeretem őket. Tizenhárom évesen kaptam az első fényképezőgépemet, azzal készítettem el a gyermekkori legjobb barátommal az első stoptrükkös technikával készült rövidfilmjeimet. Aztán iskolámban, a Bolyaiban beléptem a Biczó Antal tanár úr által vezetett animációs műhelybe. Ő egy számomra nagyon kreatív ember, alkotó, akit szintén a teremtés éltet. Homok- és gyurma animációkat készítettünk. Tizenöt-tizenhat évesen forgattam – barátok, haverok közreműködésével – az első élő szereplős történeteimet. Édesanyám a Bolyaiban tanít biológiát, édesapám erdész. Mindketten magas szinten művelik a hivatásukat. Nekik köszönhetem (egyebek mellett) a természet szeretetét, tiszteletét. Van egy bátyám, aki filozófia szakot végzett, neki is nagyon tág az érdeklődési köre és mindig kitalál valami újdonságot, amiben elmélyedhet. Úgy vélem: az embernek előbb-utóbb öntudatra kell ébrednie, és magától kell tudnia eldönteni, mi a jó meg mi a rossz. Mit akarok, ki vagyok, mi is ez a világ? S hol a helyem benne? Nem a kikkel, a mivel, a hogyan számít, hanem csak az, hogy készítsünk, teremtsünk valamit! Ezeknek persze nem kell világmegváltó dolgoknak lenni, csupán apróságokkal is hozzájárulhatunk ahhoz, hogy valami nyomot hagyjunk, vagy jobbá tegyük a környezetünket. Egy évig bírtam Pécsen a kommunikáció-média szakot nappali tagozaton, mert túlzottan elméleti volt, nagyon nem volt köze a filmkészítéshez. Levelezőn fejeztem be. Voltak igen nehéz időszakaim. Igazából majdnem két évtizedem van abban, hogy beindult az életem és a filmes törekvéseim. Filmre pénzt szerezni, illetve filmesként elhelyezkedni, érvényesülni, megélni a folyamatos elutasításokat: embert próbáló. De ha az ember mindennél jobban akar valamit és elég kitartó, akkor nincs lehetetlen.

Csak tudni kell felállni, és hinni. Minden körülmények között. Először tizenhét évesen felvételiztem a színművészetire. Utóbb még próbálkoztam néhányszor. Nem jött össze. Aztán folytattam az utam magam, részt vettem külföldi és hazai képzéseken. Folyamatosan azon dolgoztam, hogy előrébb jussak. Rendezésért huszonhárom évesen kaptam az első fizetésemet video-klipért. Magyar és nemzetközi filmekben, reklámokban is elkezdtem dolgozni ’mindenes fiúként’, majd végül már első asszisztensként, ami a legmagasabb pozíció a rendező után. Közben lett egy saját gyártó cégem Budapesten casting ügynökséggel, hangstúdióval, képzésekkel. De ott meg háttérbe szorult az, hogy filmet akarok készíteni, így végül váltottam. Rendezőként, nevezzem így, a nulladik nagyjáték filmem (címe: Talent) tini-musical volt, neves szereplőkkel és természetesen ifjakkal. El is készült. Majdnem. Már meg is vágtuk… Bár a pénz szót ismertük, de azt senki nem kapott. Ott lett elegem abból, hogy másoktól függök: rengeteg ígéret, még több terv, szép mondatok, aztán valahogy semmi sem úgy történt, mint ahogy kellett volna. Akkor döntöttem el, hogy magam kezdek el filmeket készíteni. Ha kevés pénzből is, de legalább azok az alkotások megvalósulnak. ’Jött’ A Pince (The Basement, 2017).

Angol nyelvű független nagyjátékfilm. Horror. Hivatalosan több, mint húsz országban forgalmazták, köztük az Egyesült Államokban. Az óta is külföldről kapom a támogatást a filmjeimre. A Pásztor (The Shepherd, 2019) is abból készült és az új filmem (Beszélő Trófeák) szintén abból fog. Külhonban az emberek (még) szeretnek adni. Az alkotótársaimra is mindig számíthatok. Rengeteget köszönhetek nekik. Az, hogy kevés pénzből tudok ilyen filmeket készíteni, az miattuk van. Az elért sikerek közösek, hiszen valóban együtt értük el azokat. 

Szenkovits Péter
Fotó: Nagy Jácint