Torony: „a plébánosnak az egységet kell képviselnie”

– Mikor döntött úgy, hogy papként szeretné élni az életét?  

– Mi úgy érezzük, és így is tanítjuk, hogy a papi hivatás Istentől jön, mi csak felismerjük, hogy meghívott minket erre a szolgálatra. Gyermekkoromban már motoszkált bennem az érzés. Újperinten nőttem fel, boldog Brenner János öccse, Brenner József, későbbi általános helynök személyében kiváló plébánosunk volt. Jó példát mutatott, szerettem misére járni, ministrálni, vagy ha valami fizikai munkát kellett a templom környékén elvégezni, arra is rendre jelentkeztem. Aztán még egy érdekesség: otthon gyerekként, míg más játszott, én miséztem... Bevallom, ezt serdülőkoromban kicsit szégyelltem, de amikor olvastam Boldog Apor Vilmos életrajzában, hogy ő is ezt tette, amikor kicsi volt, akkor már kimondottan büszke voltam rá. Ezek voltak a papi hivatás jelei. A döntés a budapesti sorkatonai szolgálatom ideje alatt érlelődött meg bennem. Két évet még szerződéses rendszerben szolgálatban töltöttem 1987 és 1989 között. Akkor hoztam a végső elhatározást, hogy mindenképpen papként szeretnék élni. 1989 augusztusában fordultam Konkoly püspök úrhoz, hogy vegyen fel a kispapok közé.

– A névjegykártyáján láttam, hogy nyugalmazott honvéd őrnagy is egyben. Ez azért ritka párosítás, ugye?   

– A 80-as években letöltöttem a másfél éves kötelező sorkatonaságot, és egy budapesti laktanyában még szolgálatban maradtam két évig, mint őrmester. Ezt követően mentem a szemináriumba, majd 1994-ben szenteltek fel. Pont abban az évben, amikor Magyarországon újraindult a tábori lelkészi szolgálat, ami azt jelentette, hogy a fegyveres testületek külön papot kaptak. A rendszerben minden egyházmegyének kellett adnia egy-egy papot, a szombathelyi egyházmegye engem delegált abból kiindulva, hogy én már úgy is ismerem a katonaságot. Tíz szép esztendőt töltöttem így el, ebből kilencet Győrben, egyet Szombathelyen a helyőrségben. Közben kétszer is megfordultam Koszovóban.

– Azért az nem lehetett veszélytelen küldetés… 

– Valóban, de megúsztuk, és nagy tapasztalatokat adott nekem. Koszovóban a békefenntartó erőkkel utaztam ki először 2001-ben, majd 2004-ben. 2005 januárjában tértünk haza, és épp akkor került lakat a szombathelyi helyőrségre, az utolsó állomáshelyemre. Döntenem kellett, hogy maradok-e a hivatásos szolgálatban, vagy kilépek. Felajánlottak egy állást Budapesten, a katonai kórháznak lettem volna a lelkésze, de nem éltem a lehetőséggel.

– Miért mondott nemet az ajánlatra?  

– Nem a kórházzal volt bajom, hanem a fővárossal: mivel éltem ott három és fél évet, ismertem Budapestet, amely számomra túlságosan nagy és személytelen. A lelkivilágomhoz a falusi plébánia való, így visszajöttem Vas megyébe, a szombathelyi egyházmegyébe, a honvédségnél pedig úgynevezett szolgálati nyugdíjba kerültem. Eltöltöttem 12 évet Ikerváron, másfelet Pákán, kettőt Hegyfalun, mígnem idén nyártól Toronyba érkeztem. 

– Civilként nem tudhatjuk: pályázni kellett a megüresedett pozícióra?

– Régebben valóban így működött a rendszer, de most más a helyzet. A püspök úr és a mellette álló tanácsosi testület figyelemmel kíséri az egyházmegyében a történéseket, és amikor elődöm Kőszegre távozott püspöki döntés alapján, dönteni kellett az utódjáról. Történt néhány megbeszélés, majd elfogadtam püspök úr felkérését. Elhatározásomban szerepet játszott, hogy 2019-ben kisegítő lelkészként már eltöltöttem öt hónapot Toronyban, azaz nem teljesen idegen közegbe érkeztem, mint ahogy azzal is tisztában voltam, hogy Sé, Dozmat és Bucsu is hozzám tartozik majd.

– Milyen volt a fogadtatása?   

– Ez a nyolcadik önálló helyem, tehát van tapasztalatom az átadás-átvétel ügyekben és az újrakezdésben egyaránt. Az első perctől kezdve úgy érzem: elfogadtak a hívek. Az első héten megkérdezték tőlem, hogy érzem magam: azt feleltem, hogy már a második naptól otthonosan. Valóban így is gondolom, élvezem a helybeliek bizalmát, amely kölcsönös.

– Humoráról sokat hallottam a faluban… 

– Szeretek viccelődni, ebben van egyfajta családi indíttatás, ilyen személyiség lettem. A mottóm a következő: az örömhírt, tehát az evangéliumot csak örömmel lehet továbbadni. 

– Az emberek egy része mintha frusztráltabb lenne az elmúlt hónapokban, van egyfajta feszültség a levegőben. Ilyen közegben mi lehet egy XXI. századi plébános küldetése?

– Való igaz, én is ezt érzem, nem jár messze az igazságtól. Mindig is azt vallottam, hogy egy plébánosnak az egységet kell képviselnie, nemcsak az egyházközösségben, hanem a faluban is. Nekem teljesen mindegy, milyen politikai hátterűek a polgármesterek, jó viszonyt ápolok velük, hiszen sok közös célunk van. Ami pedig a legfontosabb: a pap személye ne megosztó legyen, hanem egységre törekvő.

Krilov István
Fotó: Nagy Jácint