Változtassunk, hogy létezhessünk!

Barta Lajos (1878-1964) újságíró, novellista, drámaíró 1916-ban írta a Szerelem című színművét. Az első világégés kezdete előtti esztendőben (1913-ban) kezdődik a – megható/megkapó, olykor mosolyt is előcsalogató – történet, ami életre kel a Weöres Sándor Színház nagyszínpadán. Hús-vér sorsokat, lét helyzeteket, viszonyokat tár elénk Nagy Cili legújabb (immár hatodik) rendezése. Kristálytisztán. Szívbemarkolón. 

A három Szalay-lány, Nelli, Lujza, Böske (szerény körülmények között élő) tisztviselő család hajadonjai. Mi sem természetesebb, hogy férjhez szeretnének menni, merthogy így röpülhetnek csak ki (?) az amúgy meleg – de már megunt, s egyre nyomasztóbbá váló – családi fészekből. Tele vannak reményekkel, szabadságra, boldogságra vágynak! Mindezért mindhárman tesznek is. Hogy utóbb a dolgok gellert kapnak, nem úgy sülnek el, amiként azokat megálmodták…? 

Három fiatalember is a látókörünkbe kerül. Ifjú Biky, a költőfióka. Pista, a katonatiszt. Jenő, a hivatalnok. Ők szintúgy – még szép! – szabadságra, szerelemre, boldogságra éhesek. 

A Szalay-szülők mi másra is vágynának – akárcsak valamennyi tiszta szívű anyuka meg apuka bárhol-bármikor e földkerekségen –, minthogy révbe érjenek csemetéik. 

A fűszeres (Biky-papa) a megzabolázhatatlan inflációról, az egyre sanyarúbb megélhetési nehézségekről „tudósít”. Az öntelt, magát törvények és mindenki fölöttinek képzelő temetkezési vállalkozó (Kocsárd) valójában közönséges bűnöző. Maffiózó. Állami rangra emel(kedet)t keselyű.

Kivételes színészi csapatjáték részesei lehetünk, amelyben első az egyenlők között a rendkívüli Antal D. Csaba (Komoróczy Jenő). Bogaras, túlérzékeny, finomkodó, hipochonder adótisztje majdhogynem szánalmas, ám valahol mégis szerethető figura. „Én nem vagyok beteg, csak az életet nem tudom elviselni.” Aki, lám-lám, képes, igaz, nem akármilyen ráhatásokra, összeszedni/megemberelni magát. Mindenekelőtt Nelli (a legidősebb /vén/lány) ambicionálására, akit a bámulatos Keller-Dénes Emőke szédületesen formál meg. Hibátlan a ragyogó Herman Flóra is. Lujzája – a középső lány –, akárcsak a többiek, nagy utat jár be, mire (hm) révbe ér. Az ifjú költő (Biky) egykori, első múzsája/szerelme – postamesternő lesz falun. Amiként Nelli jellemzi: „Lujza most gyászolja a költőt, viszont belekerült az irodalomba, és most minden szent és jó. Az érdekes gyász stílust ad neki, és ha egyszer megvan a stílus, az elveszi a fájdalom kétharmadát.”  A poétát, akit beszippant Budapest, a mindig kitűnő Balogh János személyesíti meg, akként, ahogyan az a nagykönyvben megíratott. Az ezerszínű Nagy-Bakonyi Boglárka (Böske) és a szintúgy talentummal megáldott Hajdu Péter István (katonatiszt) kettőse megkapó pillanatokkal ajándékoz meg. Föllobbanó szerelmük, boldogságuk (nem tudják még: kárászéletű lesz) nedveket indít el szemünk széle tájékáról.  

A Szalay, a lányos szülők: az utolérhetetlen Németh Judit és a remek Róbert Gábor. Mi mindent közölnek lényükkel! S például mikor Nelli mögé (is) úgymond fölsorakoznak, hogy végre-valahára ő is meglelhesse a szabadságot és a boldogságot! Ahogyan a mama beadja a kosarát, benne kis lábasban becsinált levessel az ablakon, a papa teszi fel mellé a kis üveg bort a párkányra, hogy közösen, ketten együtt leheljenek életet ebbe a fránya Jenőbe… Az ő Nellijük ne maradjon pártában! No(s), ebben a gesztusban/jelenetben is annyi szépség meg fájdalmas szomorúság elegyedik, hogy szem ekkor sem marad párátlan. Orosz Róbert most is telibe talál: álnok „keresztapja” maga a végtisztességtelenség. Mai (örök?) hiéna. Az ezúttal is kiváló Kelemen Zoltán idős Bikyként ember-édesapa marad, történjék bármi a fiával. Keller Dániel (verklis/postás) és Ostyola Zsuzsanna (cseléd s nem mellékesen: rendezőasszisztens) alázatból érdemel jelest. Kiss Borbála díszlete és jelmezei az összhatást erősítik. 

Nagy Cili rendezése megérint. Gyógyító erejű létfrissítő. Inspirál: igenis legyen erőnk, energiánk változni, változtatni. Ne vegetáljunk; létezzünk! Igazi színház/élet.  

„Az embert tizenkét évig tanítják, hogyan tudja a kenyerét megkeresni, és egy óráig sem arra, hogyan tudjon boldog lenni.” „Az életben együtt jár a szép meg a csúnya, a jó és a rossz, és aki mindig csak az egyiket várja, az bolond!”  (Barta Lajos: Szerelem)