Munkácsy-díjat kapott Veres Gábor
- Szüleidtől örökölted a művészet iránti vonzalmat?
– A szüleim parasztszármazású emberek voltak, akik, amit csak lehetett, maguknak állítottak elő. Amikor például horgászni mentünk, akkor volt nálunk sörétes puska is, mert, ha halat nem fogtunk, akkor lőttünk egy vadkacsát, és azt ettük. Én is nagyon sok olyan dolgot csináltam, amihez kézügyesség kellett, fúrtam, faragtam, barkácsoltam.
– Ki ösztönzött arra, hogy művészeti szakközépiskolába jelentkezz?
– Általános iskolában felsős voltam, amikor Békés nagyközségbe települt egy pedagógusházaspár, Gábor Áron és felesége, Panni. Ők irányítottak a számomra addig teljesen ismeretlen világ felé és győztek meg, hogy tanuljak tovább.
– Hogyan mondtad el otthon, hogy Szegedre szeretnél menni?
– Nem voltunk egy bőbeszédű család. Az egyik vacsoránál avattam be a szüleimet a tervembe. Apám azt mondta erre, hogy amennyire csak tudnak, mindenben támogatnak, bár véleménye szerint inkább tanuljak egy becsületes szakmát, és legyek szobafestő, hogyha szeretek, úgy is festegethetek eleget.
– Milyenek voltak a középiskolás éveid?
– Remek közösségbe kerültem, több osztálytársammal a mai napig jó barátok vagyunk. Legelső köztéri munkámat is ezekben az években készítettem, Borsos Miklós szobrászművész Babits-portréja alá én véshettem a feliratos márványtáblát.
– Hogyan szerettél bele a szobrászatba?
– T. Nagy Irén, Irénke néni volt az első és egyik meghatározó szobrász tanárom. Úgy éreztem, hogy a szobrászok között önmagamra találok, így hamar eldöntöttem, hogy a Magyar Képzőművészeti Főiskola szobrász képzését szeretném elvégezni. Második próbálkozásra fel is vettek, és négy évvel később szobrász és tanár diplomát szereztem. Pályámon Borbás Tibor indított el.
– Frissen végzett szobrászművészként hogyhogy Hegyfalura költöztél?
– Ekkor már együtt éltem későbbi feleségemmel, Veres Évával, akivel régi kúriákat, tanyasi iskolákat nézegettünk. Egy baráti látogatás során hallottunk arról, hogy Vas megyében egy kis füzetbe összegyűjtötték azokat a vízimalmokat, amelyek hasznosításra várnak. Több napig jártuk a megyét, és végül azért döntöttünk a hegyfalui telek mellett, mert itt már a víz, és az áram is be volt vezetve. Két év alatt lakhatóvá tettük a malmot, és amint lemeszeltük a falakat, egyszerre megtartottuk az esküvőt, a lányunk keresztelőjét és a házavatót is. Egy évvel később pedig a fiunk is megszületett.
– Kaptatok itt megrendeléseket? Miből éltetek?
– A mi építkezésünk nagyjából egybeesett a Budapesten folyó bankfióképítési hullámmal. Ezekben az épületekben iszonyatosan sok olyan ötvösmunka volt, amit a feleségemmel és munkatársak bevonásával tudtunk megcsinálni. Éjjel-nappal ezeken dolgoztunk, eszméletlen jó munkák is voltak, és nagyon jól meg is fizették. És ekkor még abszolút elérhető alapanyagárak is voltak.
– Csaknem harminc éven keresztül tanítottál a Szombathelyi Művészeti Szakközépiskolában. Hogyan kezdtél el a megyeszékhelyen dolgozni?
– A Vas Népe egyik fotósa Répce parti sétálgatása közben készített egy jópofa fotót a már felújított malmunkról és házőrző kutyáinkról. A megjelent kép feliratában szerepelt, hogy egy művészházaspár lakik a malomban, és ennyi elég volt ahhoz, hogy a szombathelyi, akkoriban alakult iskolában tudomást szerezzenek rólunk. Másnap meg is érkezett hozzánk Masszi Ferenc és Vízkeleti Julianna igazgatónő, akik egyből beszerveztek minket, feleségemet az ötvös szakra, engem a szobrászra.
– Mi vonzott a tanításban?
– Nagyon sok jót kaptam Szegeden, azt gondoltam, hogy kötelességem továbbadni a tudásom, és motiválni a diákokat. Próbáltam őket megtanítani arra is, hogy mindig képesek legyenek izgalmas feladatokat találni maguknak.
– Ezúton is gratulálunk a most elnyert Munkácsy-díjhoz. Mi volt az első reakciód, amikor megtudtad, hogy idén téged is kitüntetnek?
– E-mailben értesítettek a jelölésről, és ekkor kérdezték meg, hogy odaítélés esetén el fogom-e fogadni az elismerést. Válaszként csak annyit írtam, hogy igen, köszönöm, elfogadom, és egyébként jobb későn, mint soha.
dr. Kisőrsi Zsófia
Fotó: Nagy Jácint
A projekt az Európai Unió társfinanszírozásával, az Európai Parlament kommunikáció területére vonatkozó támogatási programja keretében valósult meg. Előkészítésében az Európai Parlament nem vett részt, és semmilyen felelősséget vagy kötelezettséget nem vállal a projekt keretében nyilvánosságra hozott információkért és álláspontokért, amelyekért kizárólag a szerzők, a megkérdezett személyek, a program szerkesztői és terjesztői felelősek az alkalmazandó jognak megfelelően. Az Európai Parlament nem felel a projekt megvalósításából esetlegesen származó közvetlen vagy közvetett károkért sem.