A „vesénkbe lát” a WSSZ-ben a Pogánytánc csapata

1936-os nyári pillanatokat vetít (b)elénk az ír drámaíró, Brian Friel (1929-2015) a Pogánytáncban. Isten háta mögötti kisközség családjába csöppenünk. Öt, szerény körülmények között vergődő, egymásra utalt hajadon közé. Közösen nevelgetik, terelgetik a legkisebb húg-lányanya kreatív fiúcskáját. A „jövőt”. 

A huszonhat-negyvenéves lány-nyáj versenyt fut az idővel. Vajon képesek kitörni a rájuk kényszerített meg az önként (kényelemből, megalkuvásból, igénytelenségből) vállalt rabigából?  A vegetálás teremtő létezéssé nemesedik-e? 

Aratási bálra készül a falu, ahol, de jó is lenne valakivel összekapaszkodni! Akár a titkon már kiszemelt illetővel. Vagy éppenséggel pont a „pogány-partin” tűnhetne fel álmaik hercege.

Most tért haza Ugandából a família Jack bácsija, brit tábori lelkész, misszionárius. Az egykor köztiszteletben álló pap. Romokban hever. (Útilaput kötöttek a talpára? Valami stikli miatt? ) A fiúcska gigerli/piperkőc apja be-betoppan aktuális, „fontos, sikeres” üzleti útjai során, hogy megint elcsavarja az általa már többszörösen cserbenhagyott kedvese fejét. A testvérek egyike-másika úgy sóvárog utána, hogy nem győzi szidni-szapulni. Éppen csak nem zabálja föl őket az irigység, a tehetetlen düh, az elfojtott szenvedély. 

Ez idő tájt „költözik be” a házba a korszakos kommunikációs találmány: a rádió. Még nem (vagy nem annyira) a közszolgálati-közromboló, manipuláló-tudatmódosító változatában. Jóllehet ekkorra (jeleztük: 1936-ban járunk) a földgolyónkon éppen ügyeletes diktátorok, Hitler, Mussolini és a még náluknál is fasisztább csatlósaik, csicskásaik (mi ne tudnánk?) lehazudták a csillagokat is az égről, kiélesítették robbanó-gránátjaikat, hogy /újfent/ végrehajtsák emberiség ellenes bűntetteiket. (Fura, hogy az épp akkor zajló berlini, XI. nyári olimpia aktuális híreit nem kürtölte szerteszét az a fránya világvevő.) 

Újabb vészkorszak ide vagy oda, az öt nővér (Csehov Három nővére után, szabadon) minduntalan s vehemensen tánczenére „vadászik” a műsorszórón. Ha éppen nem fogy ki belőle a battéria/szufla. Vérpezsdítő taktusokra vágynak. Istentelenül izgalmas, majdhogynem démoni hangzuhatagra. Pokoltüzes táncra. Eksztázisra. De csoda-e, ha az agyongyötörtek, a megnyomorítottak, a jogfosztottak szabadságvágya (olykor) határtalan? S nem bírják narkózis(ok) nélkül elviselni a porszemmé zúzatást? 

Nagy Cili a legidősebb lányként káprázatos. A háztartást vezető nővérként Alberti Zsófi fergeteges. Dunai Júlia és Nagy-Bakonyi Boglárka a két, korban középső lányként szintúgy megrendítő. Herman Flóra és Lábodi Ádám – szerelemgyerek-szülők – többdimenziós létezése lenyűgöző. Nem táncolnak: lebegnek, röpülnek, szállnak. Elementárisak ők is. S amikor mindenkiből egyszerre tör föl a „pogánytáncos”, akkor feltartóztathatatlanok. Bódultságukban önmaguk fölszabadítói. Már-már forradalmárok. Ráeszmélnek: nem tűrhetjük tovább, hogy az orrunknál fogva vezessenek bennünket! Végre valahára vegyük már kézbe a saját sorsunkat! Ám aztán újra (ugye, nem végleg?) visszazuhannak a nihilbe, a semmibe. „Észhez térnek.” 

Jack bácsiként Szerémi Zoltán most is halálpontos. Kálmánchelyi Zoltán kisfiúként s narrátorként szívbe markoló. A WSSZ örökös tagsági cím rég kijár neki (is)! „Tánc: mintha az életnek és a reményeinknek végső lényegét találnánk meg ezekben a nyugalmat árasztó dallamfoszlányokban, ezekben a lágy ritmusokban és ezekben a leheletfinom, hipnotikus mozdulatokban. Tánc: mintha a nyelv nem léteznék többé, mert nem volna többé szükség a szavakra…” (Brian Friel)

Szenkovits Péter