1956 valóban a népben lévő erőt mutatta meg

– Milyennek kell elképzelnünk Szombathelyt az ötvenes években?
–  Egy 1953-as adat alapján a város népessége 52 ezer fő, ami 56-ra valószínűleg 54 ezer körüli lehetett. Az ötvenes évek nagy iparosítási hulláma szerencsére elkerülte a várost és a térséget, ámbár többször szóba került a toronyi lignitbánya megnyitása. Ami miatt nem valósult meg, az nemcsak a két imperialista ország (sic!), Ausztria és Jugoszlávia határközelisége, hanem elsősorban a város nyomasztó lakáshiánya. A nagy fejlesztési tervekből kimaradt tehát a település, pontosabban az 1953 utáni kormánypolitika-váltás révén lehetőséget kapott a helyi könnyűipar (cipőgyár és a textilipar) minimális állami beruházásokra. A Nagy-Szombathely eszméje az 1950-ben valósult meg, amikor a peremközségeket a város részévé tették, X. kerületre tagolódott a település. Így arculata és feladatai is megváltoztak. Első hallásra abszurdnak tűnik, de másodikra is, hogy 15 termelőszövetkezeti csoport működött a városban. Egyik rosszabbul termelt, mint a másik, de ugye a visszatérő szervező kampányoknak ez lett a végeredménye. Mert mit lehetett várni attól a téeszcsétől, ahol 2 ló, 13 szarvasmarha adja az állatállomány egészét? A város tulajdonában lévő 13 községi üzem (Villamosvasút, Gázgyár, Köztisztaság, Víz és Csatorna Vállalat, stb.), súlyos szakember-, anyag- és tőkehiánnyal küszködött, amihez a vezetés állandó fluktuációja párosult. A lakásépítés mélyponton volt, 1956-ban 70 lakásépítési engedélyt adtak ki, de csak 50-60 megépülésével számoltak, ez fele volt a világháború előttinek. Ilyen körülmények között nagy valószínűség szerint előbb-utóbb felrobbannak a rendszerek. Ez történt 1956 októberében.

– Mikor érkezett meg az október 23-ai események híre a vasi megyeszékhelyre?

– A fővárosi tüntetés híre már aznap eljutott a városba az utazók és a vasutasok jóvoltából, a fegyveres harcokról pedig másnap értesülhettek az utóbbiak jóvoltából, illetve a Kossuth Rádió adásából. Ha jól hallgatták, mert ott azt hallhatták, hogy Budapesten már nyugalom van/lesz. Talán ezzel a formulával lehet kiemelni a lényeget, hogy „rend van, csak még lőnek.” Az érdemi információk hiánya miatt a vidéki lakosság inkább izgatott állapotba került, minden fül a rádióra tapadt (Kossuth, Szabad Európa) még a munkahelyeken is, akadtak, akik demonstráltak, mások szörnyülködtek. Ne feledjük, ennek a generációnak a vérében volt a világháborús tapasztalat, jogos volt félelmük. Szombathelyen később jelennek meg az utcai demonstrációk, mint más városokban, ennek elsőrendű oka a megszálló szovjet hadsereg jelenléte. Itt állomásozott a 17. gépesített lövész gárdahadosztály parancsnoksága, s talán hétezer szovjet katona. Jelentős pontokat megszállva a városban; garnizonokat (volt csendőr, lovassági, tüzér (Paragvári úton), gyalogsági (Kálvária utca) laktanyákat, a volt Motorgyár területét a Zanati úton és a Söptei úti élelmiszerraktárt). Ellenőrzésük alatt álltak volt oktatási épületek (jegyzőképző, 2. sz polgári iskola a mai Szent Imre utcában, Faludi Gimnázium). A tisztek jelentős része a városban lakott, 350-400 lakószobát birtokolva a belváros különböző utcáiban. Ez a nem kívánt együttlét 1945 óta tartott, de világosan érzékeltette az erőviszonyokat. A helyi parancsnok többször is kihangsúlyozta, hogy ha fenyegetően demonstrálnak ellenük, fegyvert használnak, ez nem tűnt tréfadolognak. Meg is állt mindig a tömeg az Ady tér sarkán. Bár adtak át a helyiek deklarációkat (Koncz Endre), követeléseket, de nyilván a szovjet egységek kivonásáról nem a helyi parancsnok volt hivatott dönteni, hanem Moszkva, ők meg hallgattak. Ennek az árnyékában zajlottak a helyi események, ez alapjaiban más, mint ami a fővárosban történt.
– Ezentúl mi az, amiben még mások voltak a szombathelyi események?
– Egyrészt, a munkásság mértéke és összetétele. Itt, mint említettük, nem nehézipari üzemek működtek (kivéve a Járműjavítót), az összetétele sem tűnt annyira heterogénnek. A másik az ifjúság „hiánya”, vagy pontosabban a felsőoktatási intézménybe járó diákok hiánya, és ebből fakadóan az értelmiség vékonyka rétege. Végül, de nem utolsósorban a politikai katolicizmus jelenléte. Ennek a legismertebb fejezete a püspöki palota előtti tömegdemonstráció október 28-án vasárnap, valamint a november 1-jén a helyi sajtóban is megjelenő „Szombathely katolikus társadalmának kívánsága”, ami tíz pontban összegezte a kívánalmakat. S kihangsúlyozták: „Mi egy független, szabad és demokratikus Magyarországot akarunk. Nem akarjuk a régi rendszert, a földesurak országát, de egy szabad, népakaraton és szociális igazságokon nyugvó népi országot akarunk.”
– Mikor kezdődtek a demonstrációk és a sztrájkok?
– Az említett okok miatt csak szombaton, 27-én a sztrájkok, petíciók megfogalmazásai és a tüntető felvonulások, amelyek másnap is folytatódtak. Forró pillanatok alakultak ki a börtönnél és a Megyei Pártbizottság Székházánál az Oktogonnál, és a Király utcában. Mire a tömeg odaért, már az üres ÁVH-székház fogadta őket, de a szemben lévő ÁVH-s lakások is kiürültek, lakói eltűntek. A párt megyei és városi vezetői a „kritikus helyzetben” hősiesen megfutamodtak, a szovjet csapatok szárnyai alá menekültek, ahogy utóbb fogalmaztak: illegalitásba vonultak. A hét végén aztán megalakultak azok a szervek, amelyek az elkövetkezendő héten meghatározták a helyi eseményeket. Ez volt a nagy újdonság, meglepetés, hogy képes volt magát a társadalom megszervezni.

– Kik lettek a helyi vezetők, honnét léptek elő?
– Az úgynevezett „semmiből” előlépő szereplők, akik ebben a nehéz helyzeteben vállalták ezeket a terhes feladatot. Bátrak voltak, és tiszteletet parancsoló a tevékenységük, bírták a szűk és tágabb körök, munkatársaik bizalmát, függetlenül attól, hogy milyen múlt állt mögöttük. A diktatúra alatti emberi teljesítményük volt a döntő a kiválasztásnál. Az jól látható volt, hogy akik a régi rendszer, apparátus emberei voltak, még akkor is, ha annak kritikusai voltak, hamar perifériára szorultak, és olyan szereplők kaptak bizalmat, akik már valamilyen ismertséggel és közéleti gyakorlattal is rendelkeztek a koalíciós korszakban. Ilyen volt Vasban Weltner Károly, aki a környezete unszolására vállalta ezt a feladatot. Erdélyi származású népi káder volt a korszak nyelve alapján, akit a változások szele sodort a világháború alatt Vas megyébe. Erős bizalom birtokában vállalta a feladatot, a Megyei Nemzeti Tanács vezetését. November 4-ét követően a szovjetek letartóztatták és kivitték az országból, csak decemberben engedték vissza. Amikor a béketábor politikai, gazdasági és katonai támogatásával a Kádár-rezsim megerősödött és elkezdte a leszámolást, 1957 februárjában őt is le akarták tartóztatni, érezvén azonban, milyen vegzatúra vár rá, a halálba menekült. Tudom, ez nem ünnepi mondat, de ez is hozzátartozik a történethez, hogy 1957-et is a magyarok csinálták. Az említett üzemi, intézményi, területi önkormányzati testületeknek két kiemelt feladat jutott; a közellátás (termelés) és a közbiztonság megteremtése. Egyik sem volt egyszerű, és nem is sikerült tökéletesen, azaz akadtak jócskán atrocitások, de halálos áldozat nem volt, és a lopások száma is megszaporodott (leirtották az erdőket), kiraboltak az üzleteket, kár szépíteni a dolgokat, de ezek nem tűntek vészesnek. A jövőt illető homályos elképzelésekre ma azt mondanánk, hogy egy harmadik utas megoldásban gondolkodtak. ’56 valóban a népben lévő erőt mutatta meg, mint az 1848-as küzdelem, ahol Kossuth rádöbbentette a magyarságot arra, hogy milyen erő is lakozik benne. De láthatták ennek határait, korlátait is, a jól felszerelt Szovjet Hadsereg képében. A Tájfun hadműveletnek komoly emberi áldozatai lettek Szombathelyen; nemzetőrök, munkások és rendőrök, akiket szolgálatteljesítés közben ért vasárnap hajnalban a halál, de akadt halálos áldozat a városi rendőrkapitányságnál és a Vasútállomáson is.

– A megtorlásról milyen információink vannak?
– Ami a megtorlást illeti, az egy másik logika terméke, 1957 tavaszán kezdődtek a tömeges letartóztatások. Célja nem egyszerűen a rezsim stabilitásának biztosítása, hanem a bosszú, a bűnbakok keresése és megfenyítése bizonyos társadalmi csoportoknak (pl. pedagógusoknak) az igazodás végett, valamint a társadalmi szolidaritási háló széttépése. Így külön tiszteletet érdemelnek mindazok, akik 56-ban vállalták a cselekvést, és kiálltak a nép érdekei mellett, s ezért hosszabb-rövidebb büntetés kaptak, vagy kettétörték, esetleg megnehezítették későbbi szakmai pályájukat, életüket.

Krilov István
Fotók: Vasvármegyei Levéltár