A karácsony csodája – Dr. Székely János szombathelyi megyéspüspök gondolatai

Azonban, ha jobban belegondolunk, mégsem annyira gyerekes ez a karácsonyi várakozás, ez az Ég felé kinyíló szív. Az ember a Teremtő alkotása, és a szívünket semmilyen földi dolog egészen nem tudja betölteni. Az ember nem állat, nem elégíti ki ez a véges, földi világ. Az ember kiirthatatlanul vágyik Istenre, a teljességre. Sejti ezt a Teljességet, érzi annak érintéseit, igyekszik befogadni Őt. Az ember kiirthatatlanul vágyik arra, hogy az élete értelmes legyen. Értelem nélkül nem tud élni (Viktor Frankl). Tudni, sejteni akarja, hogy a létének mi az oka, és mi a célja, távlata. Az ember kiirthatatlanul vágyik jó kapcsolatokra: harmóniára önmagával, Istennel, a többi emberrel és a teremtett világgal. Vágyik a szépségre. Egy olyan korban is, amely sokszor a diszharmóniát, a csúfat harsogja, vágyik az ember a szépség szelíd fényére (vö. Johannes Hartl).

Ennek a mai, nagyon felnőttesnek tűnő világnak, amely sokszor megmosolyogja és gyerekesnek tartja a hitet, mégiscsak szüksége van a hívő ember gyermeki ámulatára, csillogó szemeire, és szüksége van az öregember bölcs mosolyára, az élet hosszú útja során megtalált belső békességére is. Az egyház ezt a gyermeki csillogást és időskori bölcsességet hordozza. Az idős nénik, a bölcs öregemberek lelki nagyságát és a kisgyermekek életvidám derűjét. Talán ma kultúridegennek, fölöslegesnek tűnik, azonban olyan kincseket hordoz, amelyre égetően szüksége van minden embernek. A „jóság síró vágya” (Ady) ott van ma is minden emberi szívben. Haszontalannak tűnik ma a hit, azonban valójában mindennél hasznosabb, mindennél szükségesebb. Ez az egyetlen útja annak, hogy emberhez méltó, teljes életet élhessünk. Jézus által ez a Titok jelent meg, ragyogott fel a történelemben. A Gyermek mosolya, az evangélium egyszerű, de tengermély bölcsessége. 

A katonaságnál történt. Olyan helyre kerültem, ahol büntetett előéletűek is voltak. Szándékosan melléjük tettek minket, kispapokat, hogy kicsit nyomorgassanak, nehézzé tegyék a számunkra ezt a másfél évet. Volt ott egy nagytermetű fiú, aki nagyon rondán beszélt. Mindenkinek szidta az anyját. Nagyon fájt nekünk, nem voltunk ehhez hozzászokva. Meglepő volt, hogy a káromkodásai végén a saját anyját is mindennek elmondta. Meglepődtünk rajta, és egyszer megkérdeztük, miért beszél így? Miért szidja a saját anyját is? Akkor mesélte el, hogy az anyja, amikor ő megszületett, úgy, ahogy volt, véresen, betekerte valami rongyba, és letette a kórház lépcsőjére, otthagyta. Soha azt sem tudta meg, mi volt a vezetékneve. Vezetéknevet is az állam adott neki. Soha nem tudta meg, hogy van-e testvére, unokatestvére, hogy kik a nagyszülei. Egy szál egyedül volt a világban. Akkor megértettük, hogy miért beszél így. Ahol nekünk az édesanyánk iránti hála és szeretet, ott az ő életében egy hatalmas seb volt. 

Volt aztán ezzel a fiúval egy nagyon szép élményünk is. Karácsony volt. Őt sem engedték haza, mert mindig valami kihágást elkövetett, és minket, kispapokat sem, hogy ezzel is nehézzé tegyék az életünket. Nem volt semmi ünneplés a laktanyában, de voltak fenyőfák az udvaron. Gyűjtöttünk egy-két fenyőgallyat, volt egy gyertyánk, és valaki közülünk kapott egy kis csomagot néhány naranccsal, ennyi volt az összes kellékünk a karácsonyhoz. Szenteste, miután a tisztek hazamentek, odatettük a fenyőágakat az asztalra, meggyújtottuk a gyertyát, imádkoztunk, és elénekeltünk néhány karácsonyi éneket. A fiú ott ült kicsit távolabb, és hallgatta. Akkor hirtelen gondoltunk egyet, és azt a négy-öt narancsot odaadtuk ennek a fiúnak, mint a kispapok karácsonyi ajándékát. Annak a fiúnak, aki annyiszor bántott, annyiszor vérig sértett minket. És ekkor egy döbbenetes dolog történt: ez a nagytermetű és kemény fiú elkezdett sírni. Azt mondta, hogy ő soha életében még ilyen ajándékot nem kapott. Az intézetben kapott olyan ajándékokat, amit mindenki egyformán kap. De hogy neki személyesen, szeretetből bárki bármit is adjon, ez vele akkor fordult elő életében először. Lassan ezt a fiút megszerettük, és ő is minket, szinte sajnáltuk, amikor leszerelt.

A mi gyermeki hitünk, szelíd bölcsességünk mégiscsak szíven találta ezt a fiatalembert. A mai, annyira reálisnak, prózainak tűnő ember is szomjazza a lelke mélyén a gyermeki hit költészetét, az idős kor bölcs mélységét, a karácsony csodáját. 

Söpörjük ki a lelkünkből, az életünkből a panaszkodást, a sértettségeket! Igazi, ámuló alázattal lépjünk Krisztus jászolához, mintha most ünnepelnénk életünkben először karácsonyt, mintha most csodálkoznánk rá először, hogy a végtelen Isten gyönge gyermekké lett, azért hogy bátran a kezünkbe merjük venni Őt, azért hogy átölelhessük! Induljunk el a jócselekedetek útján, így készítsünk helyet a szívünkben, az életünkben a Megváltónak!

Dr. Székely János szombathelyi megyéspüspök Fotó: Nagy Jácint / Savaria Fórum

Áldott karácsonyt kívánok minden kedves Olvasónak!
                 

Dr. Székely János szombathelyi megyéspüspök