A legidősebb aranyász – Boros Ferenc és Horváth Zoltán dokumentumfilmjét mutatták be a Savaria moziban

Szabó János hajós család gyermekeként, 1948-ban látja meg a napvilágot: kötéllel a derekán, a Dunába lógatva tanul meg úszni, s számos, jobbára a vízhez kötődő munkái után, több mint 40 éve, a folyó vizéből mossa az aranyat. Boros Ferenc és Horváth Zoltán legújabb dokumentumfilmje, A gönyűi aranyember elején, ha nem is a rakodópart alsó kövén, de a Duna partján ülve ismeri meg a néző: s bár verset nem szaval, a közel 40 perces alkotás során elhangzó mondataiból kirajzolódik valami hihetetlenül pozitív filozófia. 

A főszereplő, Szabó János aranymosó is itt volt a film szombathelyi bemutatóján

Szabó János 10 évesen Kerouac Úton-ját olvassa, a francia szimbolistákkal is egybehangzóan, csavargásnak fogja föl az életet – s hogy azt hogy tölti az ember, a saját döntése. Lakatosnak tanul,  majd dunai hajós, ipari búvár, textiles, állattartó, több évtizede pedig az egyik legismertebb aranymosó Magyarországon. Az arany azóta izgatja, hogy – folyamaszabályozóként – először lel a Dunában piritre, a bolondok aranyára.

Most, 76 évesen már kisujjában a mesterség, lépésről-lépésre be is mutatja azt a filmben. Elsőként felállítja a parton a mosót: az enyhén lejtő szerkezetre, melybe bordázott gumiszőnyegeket terít, szivattyúval pumpálja a vizet, a sugarak alá iszapot lapátol, "eteti a gépet" rendületlenül – dacára a 40 fokos hőségnek a Duna-parton –, az aranypor pedig fennakad a  gumiredőkben.

A filmbemutató utáni beszélgetésen: Boros Ferenc (balról), Horváth Zoltán, Szabó János, dr. Horváth Sándor néprajzkutató főmuzeológus

A kinyert, előszűrt anyagra még egy körben, már otthon, a kertben vár a nemesítés: a lapát helyett nagykanállal végzett "kismosás" után a szemcséket műanyag edénybe öblíti, majd higanyt önt rá, és, mivel a higany magába fogadja az aranyat, puszta kézzel gyúrja össze – amalgámmá. Azt sűrű szövésű vászonba fogja, s kicsavarja belőle a higanyt.

Az ember bőre nem engedi át a higanyt, nem kell tőle annyira félni, mondja az aranyász, a gőze, az más dolog, így az elektromos égetőben víz és befőttesüveg alkotta (majdnem) légmentes búra alatt folytatódik a munka. Hevül az anyag, párolog a higany, s aranyos színűvé válik az addig ezüstös anyag, ami végül egy farönk közepére kerül, ahol Szabó János tovább hevíti egy lángszóró pisztollyal. Lassan kézbe vehető a gömbölyded, csodaszépen fénylő aranydarab, hosszú hetek ásványgyümölcse.

A folyamatot s a kinyert fémmennyiséget latolgatva sejthető, hogy nem a meggazdagodás a cél, ha szerencse van, nullszaldósra jön ki az év, erősíti meg János, igaz, egyszer egy kéthetes egyiptomi útra is jutott a mosott, 85 grammnyi éves aranytermésből. Mindezek ellenére, vagy éppen ezért, a filmen és Szabó János szavaiban, mozdulataiban nagy a nyugalom, a mindennapokban, az emberben hisz, mondja, abban, hogy az ember eredendően nem az, amivé vált.

A szabadság, az arany szépsége és a mindennapi mozgás szüksége, ami több mint 40 éve a parton tartja. Az ember utazó itt, teszi hozzá a legidősebb magyar aranyász, kinek választott életmódja a közel 40 perces mozi végére olyan magától értetődőnek és természetesnek hat, hogy nem marad kérdésünk – csupán valamiféle jóleső, derűs nyugalom.

Tp

Fotók: Nagy Jácint