A levélbogaraktól a Móra Ferenc-díjig

Mi vezette erre a pályára? Kisgyermekként is a földet fürkészte, rovarok után kutatva?

Közhelynek hangzik, de igen. Emlékszem, már az óvodában köveket, ásványokat gyűjtöttem, később jó pár rovargyűjteményem volt, ami persze elenyészett azóta, csak néhány példány maradt meg. Az igazi kezdőlökést Sáringer Gyula professzor adta a keszthelyi egyetemen, az ő útmutatásával kezdtem el komolyan rovartannal foglalkozni. A diplomamunkámat a keresztes virágú növényeken, káposztán, retken, mustáron élő földibolháról írtam, majd egy hároméves akadémiai ösztöndíjnak köszönhetően folytathattam a kutatást. Így sikerült a földibolhák életmódjával kapcsolatban olyan újdonságokat is felfedeznem, amelyekből később egyetemi doktori, kandidátusi értekezés és számos publikáció született. 

A laboratóriumi kutatómunka után nagy váltás lehetett a múzeum…

Valóban, bele kellett ásnom magam a múzeumi munka, a leltározás, a revízió rejtelmeibe, időbe telt, amíg ennek a szakmának a szemléletmódját is megtanultam. 

A Savaria Múzeumnak volt már rovargyűjteménye, amikor Ön idekerült?

Igen, hiszen 1976-ban indította el Horváth Ernő az „Alapokalja természeti képe” programot, amiben közel 40 külső kutató vett részt, ők jártak gyűjteni, és amikor én 1987-ben idekerültem, már jelentős rovargyűjteménye volt a múzeumnak.

Mennyiben más egy ilyen múzeumi gyűjtemény, mint amit középiskolásként készített?

Nem az a fontos, hogy szép példányokat gyűjtsünk. Egy adott terület teljes rovarvilágát kell reprezentálnia, vagyis az a cél, hogy a ritka fajokból is viszonylag nagy sorozat legyen benne, ugyanakkor a közönséges fajok is képviselve legyenek.

Volt lehetősége gyarapítani ezt a gyűjteményt az elmúlt évtizedekben?

Hogyne, hiszen az egyetemi kollekcióm a múzeumba került, és számos – többnyire saját finanszírozású – gyűjtőúton is részt vehettem.   

Hogyan történik a rovarok begyűjtése, mondjuk egy távoli, ismeretlen vidéken? 

Legjobb példa egy iráni gyűjtőút egy napja. Délelőtt 11 órára elpakolunk, s aztán elautózunk egy 5-6-700 kilométerre lévő gyűjtőhelyre. Gyors táborverés után elhelyezzük a csapdákat – ezek lehetnek fény-, talaj- vagy boros csapdák, attól függően, hogy milyen a terep –, aztán vacsora, majd kiülünk a megvilágított fehér lepedő elé. A csapdák automatikusan dolgoznak akár többszáz méteres távolságban, és ki-ki vérmérsékletétől függően éjfélig, egyig fenn van, és a lepedőre érkező rovarok közül az izgalmasabbakat elteszi. Utána rövid alvás, reggel kelés, a csapdák kiürítése, a tábor lebontása, az anyag válogatása, konzerválása, reggeli, és aztán 11 óránál járunk, amikor újra autóba ülünk. 

Miért van erre szükség, miért kell sok esetben alig-alig ismert vidékekről ilyen példányokat begyűjteni?

Ismernünk kell a környező és a távolabbi országok faunáját, hiszen ma már a globális árukereskedelem révén bármikor idegen fajok bukkanhatnak fel az országban. És ha például egy kertészetben megjelennek ezek, akkor mi vagyunk, akik azonosítani tudjuk.  Az általunk őrzött példányokkal rekonstruálni lehet olyan távolabbi területek korábbi élővilágát is, amely megsemmisült a klímaváltozás vagy a háborúk következtében. 

Ha visszatekint az elmúlt évtizedekre, mire a legbüszkébb?

Tudományos szinten 100-nál több publikáció és két nagyon szép könyv fűződik a nevemhez: a Bogarak a pannon régióban és a Rovartani kutatások története Magyarországon. A múzeumban pedig olyan rangos, korszerűen rendszerezett természettudományi gyűjteményünk van, amely a kutatók számára megkerülhetetlen.