A nevelőszülők otthont adnak a bizonytalanságban – Zsuzsáéknál jártunk

Az étkezőben ülünk le, csivitelnek a papagájok – az ablakon át a galambok lakta havas kertre látunk. Ahogy Zsuzsát hallgatom, arra gondolok, hogy van valami olyan otthonosan természetes ebben a légkörben és a történetükben, ami már szinte zavarba ejti a kérdezőt, és elengedi korábban megfogalmazódott kérdéseit. Régi, házassága előtti álma volt a nevelőszülőség: mikor legkisebb fia négyéves lett, s férje is beleegyezett, elvégezte a nevelőszülői tanfolyamot, és megérkezett az első gyermek, Sebi, aki három évig élt a családban. 

A kívülállónak fel sem tűnne, hogy Zselyke csupán egy hónapja él a családban

Ez az én álmom volt, így nagyobb feladat a gyerekeimnek, mint nekem, mert elfogadják, testvérként szeretik, aki idejön. És rengeteget tanulnak az elfogadásról – meséli. Zsuzsa, aki a Szombathelyi Evangélikus Diakóniai Központon belül működő Mózeskosár Hálózatban végzi nevelőszülői munkáját. Nekik a legnehezebb az elengedés is, hiszen ezek a történetek akkor sikertörténetek, ha a gyermek örökbefogadóhoz kerül, végleges otthonra lel. Amíg nem körvonalazódik a sorsa – Sebinél például jó pár év telt el ebben a bizonytalanságban –, Zsuzsa ezt az időszakot tartja igazán nehéznek.

Meglepődöm, hogy öt gyerek mellett dolgozik egy kormányhivatalban, ez akkor is hatalmas munka, ha támogatja a család, férj és nagyszülők. Csodálom erejét, mosolyát, ami cseppet sem naiv: – Egy, a rendszerbe került gyermek helyzete rettenetesen rossz helyzet, már onnantól, hogy nem annyira várták, hogy milyen körülmények között élt – nem gyermeknek való sors, ami olyan mély pontról indul, hogy csak javítgatni lehet rajta – vallja őszintén a nevelőszülői munkáról.

A lányok szobájába került a rózsaszín kis ágy: itt alszik Zselyke
 

Ez egy család. Mi csak úgy tudunk működni, hogy a nevelt is ugyanolyan gyerek, mint a sajátjaink. De onnantól, hogy feltűnnek az örökbefogadó szülők, tudatosítani kell benne, hogy szeretjük, de addig van itt, míg megtalálják neki anyut és aput – mondja, a vér szerinti gyermekekben pedig erősíteni kell, hogy valaki nemcsak kiszáll a családból, hanem most jó helyen van és boldog. De az hatalmas öröm, mikor megjelenik a házban egy házaspár, aki évek óta vár, és most kap egy gyermeket.

Hiányt természetesen minden távozó hagy maga után, és mély történeteket: Sebit az örökbefogadói heteken át még hazahozták estére, előírások mondják ki a fokozatos elköltözést. „Apa, kapj el”, kiáltotta a ház előtt biciklizve – s villant a szeme a két férfi, a nevelő- és az örökbefogadó apa között. – A gyermekünk marad örökre – mondja Zsuzsa, és a rendszer előnye, hogy a kapcsolat, mint egy távoli rokonnal, megmaradhat, egy év múltával sor kerülhet személyes találkozásokra is.

 A fiúk számára természetes, hogy ismét érkezett egy új „testvér”

Mikor Sebi elment, és Zsuzsáék megbizonyosodtak, hogy mindenki feldolgozta az eseményeket, nem sérült egy családtag sem, akkor érkezhetett átmeneti gyermekotthoni tartózkodás után a két és fél éves Zselyke. Az ő sorsa még bizonytalan. Vannak szülei, de ha 3 hónapon át nem keresik vele a kapcsolatot, örökbe fogadható lesz: gyönyörű, egészséges, okos kisgyermek – rá sokan várnak.

A cserfes, barna szemű kislány egy hónapja, hosszú utazással érkezett haza Zsuzsával, majd sorra jöttek meg az iskolából a gyerekek, akiknek hamar megtanulta a nevét. A legnagyobb lány kollégista, vele csaknem egy hét után találkozott. Az első sírós éjszaka után könnyebbek következtek, ilyenkor az a legfontosabb, hogy vidámsággal vegyék körbe a picit, hiszen azt sem tudja, hová, kik közé került.

„A nevelt is ugyanolyan gyerek a családban, mint a sajátjaink”

Látogatásunkkor ebből már semmit nem tapasztalunk: Zselyke Zsuzsa ölében ül, s mikor, kis idő múlva, az egyik kisfiú foglalja el a helyét, szinte felháborodik. Az ő története a családban könnyebb, mint Sebié, hiszen úgy érkezett, hogy már tud beszélni, elmondja érzéseit, gondolatait. Károlyt – valószínűleg azért, mert ő az első állandó apafigura az életében – apának hívja, Zsuzsát, bár nagyon ragaszkodik hozzá, a nevén szólítja.

Gyönyörűen beszél és énekel, a diktafonra felvesszük a Süss fel, napot, a Csigabigát és a Mókuskát is. Zsuzsa azt mondja, nagyon könnyű vele, jól alszik, eszik, s mikor megkérdezem, mi a kedvenc étele, rámutat a tálca süteményre: „Az”. Mókázik, csengő hangon csivitel, fintorog: minden gesztusa arról árulkodik, hogy jól, hogy otthon érzi magát. 

„A rendszerbe került gyermekek sorsa nem gyermeknek való”

Már találkozott a vonaton a Mikulással, és várja a közeledő karácsonyt is. Mielőtt indulnánk, még megitatjuk a pisilős babát, tócsákat hagy maga után, de senki sem mérges miatta. Zsuzsa kikísér, köszöni a látogatást: nem voltunk valami nagy szám, mondja mosolyogva, és a havas udvaron toporogva már nincs idő és szó sem akad kifejteni, hogy dehogynem, és napokig jár a fejemben a család, ahol a világ legtermészetesebb módján teszik azt, amit tehetünk egy gyermekért, aki, ha átmenetileg is, család nélkül marad a világban.

Tar Patrícia

Fotók: Nagy Jácint