A séi „Woodhenge” - tárlatvezetés a Savaria Múzeumban

 Amióta ismertek ezek az – egyre több lelőhelyen megfigyelt – objektumok, széleskörű tudományos vitákat eredményeznek a kutatók körében. A magyarázatok egy csoportja, a bronzkorban is – több helyen, például a Brit-szigeteken – megtalálható megalit kőkörök (henge) előzményeinek tartja őket. Ez alkalommal a magyarországi, késő neolit fejleményeket és annak lehetséges okait tekintették át, a Sé Malomi-dűlő korai lengyeli lelőhelye apropóján.
P. Barna Judit, a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Örökségvédelmi Igazgatóság régésze – a témát kutató Axis Mundi Kutatócsoport vezetője – fogalmazott így egy tanulmányában: A körárkok, mint közösségi és szakrális helyszínek olyan, egy nagyobb közösség rituális tevékenységeinek helyszínei lehettek, melyek szerkezete a legősibb szentélyekkel mutat hasonlóságot, amik mindegyike felfelé, az ég felé nyitott volt és kerítés, fal vagy körben kiépített kőtorlasz által övezett. Az éggel való – kozmikus – kapcsolat nyomai tisztán és könnyen felismerhetők a körárkok naptájolásában. A fentiek fényében tehát a neolitikus körárkok olyan megszentelt terek, kozmikus középpontok lehettek, ahol fenn állt a szintátlépés lehetősége az ég és a föld között. Az itt zajló ceremóniák célja talán éppen az égiekkel való kommunikáció lehetett. 
A fenti kijelentéssel egyetért Varga Péter Cserga is. A séi ásatással kapcsolatban elmondta, hogy az utóbbi néhány évben, több külföldi régészeti intézmény is részt vett a kutatásban. 1971-72-ben kezdődött a terület feltárása, és az onnan kikerült leleteket az 1982-ben nyílt állandó kiállításnak egyik fajsúlyos egységét képezték, mivel a lengyeli kultúrának akkor még nem sok hasonló kaliberű lelőhelye volt ismert, kiváltképpen a Nyugat-Dunántúlon. 
Krisztus előtt 5000-ben járunk, térségünkben – már vagy 1000 éve – Törökország területéről származó emberek évszázadokon keresztül, keveredve az itt élőkkel, hozzák létre a Langyeli kultúrát. A technológia, amit magukkal hoznak, az egyértelműen Anatóliából származik. 
Az egész Kárpát-medencében körülbelül negyven ezer ember élhetett, térségünkben kevesebben, mint tízezren. Vadászattal, gyűjtögetéssel tartották fenn az életüket, ez az aranykor vége, napi két-háromórás munkával előteremtették a megélhetéshez szükséges alapvető dolgokat. Ezt váltotta fel a jóval nehezebb és több időt igénylő földművelés. Az újkőkori kultúra. A Lengyeli kultúra – a körárkok építésének kezdete – ennek a vége felé alakult ki. 
Sében a körárok endszer úgy épülhetett fel, hogy először kijelölték a keleti irányt, majd tükrözéssel a további három égtáj felé nyíló kaput (földhídat), majd húztak egy kört, melybe mintegy 1,5 méteres, V alakú árkot mélyítettek. Ennek a belső felében vannak leásott faoszlopok (paliszád). Sében csak a keletit tárták fel. 
Az akkori emberek hitvilágára az animizmus volt a jellemző: Az animizmus lényege, hogy az ember tisztában van azzal, hogy ki van szolgáltatva azoknak az erőknek, amelyektől a boldogulásuk függ. Vallási tevékenységük nagyrészt ennek pozitív irányba történő befolyásolására irányul.   
Azt feltételezhetjük, hogy a környék lakossága itt jött össze, kiválasztottak egy olyan napkeltét, amely a földművelés szempontjából fontos, például a vetés ideje. Az adott nap napkeltéjén betájolták a kaput, az összes többit ahhoz igazították.
Joggal feltételezhető, hogy egy, a közösség számára nagy fontosságú, a profán tevékenységektől térben elkülönülő létesítmény hatalmas energiabefektetést és munkát igénylő építése valamilyen ünnephez kapcsolódhatott. A ma elfogadott elmélet szerint a körárok alapításának napján, a horizonton felbukkanó hajnali nap fényének iránya volt a meghatározó a körárkok tájolásában. Így a keleti kapu kitűzését az aktuális napfelkelte iránya szabta meg. 
Itt rendszeresen ünnepségeket tarthattak a megadott időpontokban, vélhetően a mezőgazdasági munkák kiemelt időpontjai lehettek az „ünnepnapok”. A napfordulókra való tájolás a Kárpát-medencében nem jellemző, mint például az angol Stonhenge, ami minden bizonnyal ennek az előzményeiből fejlődött tovább a bronzkorban. 
A körben megtartott közösségi ritus része lehetett a lakoma, erre az a bizonyíték, hogy az árkokban lehetett marhacsontokat találni. A kutatócsoport vezetője, a fent idézett P. Barna Judit Zala megyében talált a séihez hasonló köröket. Fontos tanulság, hogy ez lehetett a mag területe a lengyeli kultúra kialakulásának, ahol a rondellaépítés is kialakul. 
A legkorábbiak közé sorolható a séi „Woodhenge”, ez az V. évezred elejére datálódik, az M7-es mellett feltártak 4800-4600 közötti időszakban épülhettek. 
Ami viszont biztos: a séi a Zala megyei Sormással együtt a legrégebbiek közé tartozik. 

Krilov István 
Fotó: Nagy Jácint