A szentlelkes emberek élni segítenek

– Püspök Úr! Kérem, idézze fel azt a – gyermekkori – pillanatot, amikor elhatározta: Isten szolgája lesz. 

– Mikor egészen kisdiák koromban megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, néha azt feleltem, pap. Élveztem, hogy mindenki nevetett rajtam, mert annyira hihetetlen volt. Hiszen rossz falusi (kőszegszerdahelyi) gyerek voltam. Még az iskolaigazgatói irodában is jártam… Ötödikes általános iskolásként változott meg gyökeresen az életem. Vasárnap délután volt, pontosan emlékszem rá. Nyugtalanság lett úrrá rajtam, miért is mondok ilyen badarságokat, butaságokat, hogy én pap leszek? Úgy tudtam megnyugodni, hogy elhatároztam, másnap elmegyek egy hétköznapi szentmisére. Így voltam csak képes elaludni. A hétfői misén, amire néhány néni jött csak el, egyedül voltam ministráns. Ott, a mise közepe táján éreztem: nekem tényleg papnak kell lennem. Utóbb ezt nyilván nem mertem mondani senkinek. Csak megváltozott minden. Elkezdtem jó gyerek lenni. Nem kellett fegyelmezniük a tanáraimnak. A családtagjaim, az osztálytársaim is furcsállták: mi történt velem?

 – Szavakba lehet önteni, hogy mi? 

– Az egy isteni élmény volt. Gyökeresen megváltozott az életem. Elkezdtem naponta szentmisére járni. Addig nem szerettem, unalmasnak tartottam. Kezdtem odafigyelni arra, mi hangzik el. Mit prédikál a pap. Mit olvasnak föl. Mit éneklünk. Megtanultam az összes – úgymond – szenténeket. Mind a mai napig tudom őket. Addig végiguntam a szentmiséket, onnantól kezdve pedig részt vettem rajtuk. Miután figyeltem, mise után el tudtam mondani, miről prédikált a pap. No, a lényeg az, hogy innentől kezdve nekem egyenes volt az utam az egyházi gimnáziumba. S én már úgy mentem Győrbe, a bencés gimnáziumba, hogy pap szeretnék lenni. Nem is titkoltam. Érettségi után nem volt kérdés, hogy jelentkezem itt, Szombathelyen Konkoly István püspök úrnál. Ő elküldött a központi szemináriumba, Budapestre. Az a trend vagy a szokás, hogy aki a központiba megy, az a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hittudományi karán tanul. Igazi élmény volt. Lenyűgöztek az órák. Viszonylag jó eredménnyel végeztem. Utána jöttek a pasztorális, lelkipásztori évek; végre kimehettem az Úr szőlőjébe! Szentgotthárd, Csákánydoroszló, Szőlős. A püspökség mindenkori irodaigazgatója a szőlősi plébános. Elődöm, Horváth Lajos atya infarktust kapott; az akkori püspök, Veres András engem választott ki, így kerültem Szombathelyre.  

– Munkáscsaládból származik, ahonnan, mint egy helyütt említette, az egyszerűséget, a munka szeretetét hozta magával. A szülei a példájukkal adtak útravalót. Mi mindent hozott még otthonról?

 – A becsületességet, a szorgalmat, a kitartást. Hogy nem adjuk fel! A piciért is megküzdünk. Nem pazarolunk; nem dobjuk ki a kenyeret. Ezek olyan alapértékek, amikért végtelenül hálás vagyok. Úgy gondolom, ezek végigkísérnek. Bármennyire is megváltozott az életem, ragaszkodom a kulcsfontosságú értékekhez, hű maradok hozzájuk. Meghatározó gyerekkori élményem volt az is, amikor néhai Nagy József, aki akkor Celldömölkön volt plébános, Isten nyugosztalja, azt mondta nekem – talán megláthatta bennem, hogy ebben a fiúban lehet valami –, elvinne engem egy hivatástisztázó lelki gyakorlatra, Szombathelyre, a Martineum Felnőttképző Akadémiára. Semmi kedvem nem volt, mert felrémlettek bennem a gyerekkori, háromnapos lelki gyakorlatok, a rettentő hosszú prédikációikkal… Erről, persze, hallgattam. De utólag hálás voltam neki. Megfogott Nagy József atya szellemisége. A gyakorlaton megérezhettük, megtapasztalhattuk, hogy jó a templomban egyedül lenni. Csendben lenni. Tehát bevitt bennünket a templomba azzal, fiúk, maradjatok itt, beszélgessetek Jézussal! Ott tanultam meg, mit jelent imádkozni, beszélgetni Jézussal. Szólni valakihez úgy, hogy ő nem válaszol. Egy ideig így is éreztem, hogy nem kapok választ, ám rájöttem: dehogyisnem. Sokszor válaszol. Csak nem vesszük észre. 

Példaképeim voltak a bencés tanáraim is. Szigorúak voltak. Nem emlékszem olyan órára, amikor fegyelmezni kellett volna bennünket. Reverendában jöttek be az osztályba a paptanárok. Felnéztünk rájuk. Mértékadó tekintélyük volt. Rengeteget tanultunk. Nem csak a tananyagot adták le, egyfajta életszemléletet adtak át. 

– Ezt miként jellemezné? 

– Pisztrángeffektus. A pisztrángok szembe mennek az árral. Ez olyan hivatás, hogy nem kell együtt sodródni a korszellemmel. Hanem igenis fel lehet vállalni azt, amiben hiszünk. A keresztény értékszemléletet. Ez akkoriban is nehéz volt már. Sokszor voltunk gúny tárgyai, hogy ez a „papsuli”. A kimenőkben be is szólogattak, kicsúfoltak bennünket. Ezt megszokni… De igenis, lehet szembe menni az árral! És hogy ilyen biblikus legyek, Jézus mondta azt, akkor is lehettek boldogok, hogyha üldöznek titeket az igazságért. Napjainkban egyre inkább errefelé tartunk: ha felvállaljuk az identitásunkat, a krisztusi értékszemléletet, azért kigúnyolhatnak bennünket, vagy esetleg még üldözhetnek is. Még nem tartunk itt, és bízom benne, erre nem is kerül sor. De a leginkább üldözött vallás napjainkban – a felmérések szerint – a kereszténység. Mi kevéssé érezzük Közép-Európában, de világszerte, sajnos, ez tény. 

– 2002-ben, huszonöt évesen szentelték pappá. 2022 húsvét hétfőjén, negyvenöt évesen, püspökké. Hogyan élte meg ezeket az ünnepeket?

 – A legnagyobb élmény mindkettőnél, most utólag azt mondom, ugyanaz. Van a szertartásnak egy olyan mozzanata, hogy a szentelendő arcra borul a földön. S közben a mindenszentek litániáját éneklik. Tehát akik már előttünk jártak, hisszük róluk, hogy jó helyen vannak: a mennyország örömében. Őket hívtuk segítségül. A papszentelésnél és a püspökszentelésnél is éreztem: megszűnt az idő. Igazából mi úgy tanítjuk, hogy a mennyországban nincs már idő. Ott örökkévalóság van. Ilyen mennyország-élményeim voltak, hogy az ég meg a föld az összeér. Amikor ráfeküdtem a földre, azt éreztem, ott az ég is. Nehéz szavakba önteni. Ha most valaki lefekszik a földre, azt nem érzi, mint amit akkor én éreztem, hogy nem vagyunk egyedül. Odaföntről szurkolnak nekünk. Nyilván ilyenkor eszembe jutottak megboldogult szüleim, nagyszüleim, családtagjaim, hogy hitem szerint ők is ott vannak, és együtt küzdünk. Hatalmas élmény volt. 

– Ha már az időt említette: ebben a földi időben – legalábbis így gondolom, érzem – kell, hogy legyen küldetésünk. Ön miként vélekedik erről? 

– Szintén így gondolom. Mindenkinek van küldetése. A mi hitünk szerint föntről kapunk sugallatot, hogy mi a küldetésünk. De a legtöbben úgy vannak, hogy nekik aztán ne mondják meg, mi a feladatuk. Se gyerekként, se a házasságban… Az emberek alapjáratban nem szeretik, hogyha megmondják nekik, mit kell tenniük. Ehelyett a leggyakrabban azt hajtogatják, majd én megvalósítom önmagamat, én tudom, mi az utam. Én kifejlesztem a képességeimet, a tudásomat; én legyek sikeres, viszonylagos jólétben élhessek. Az a gond ezekkel a mondatokkal, hogy gyakori szó bennük az – én. Amikor az önzőségnek az útjára lépünk, tulajdonképpen a boldogtalanság útjára lépünk. A Bölcsesség Könyvében ez áll: „jaj, az egyedül valóknak”! Tehát mi közösségi lények vagyunk. Közösségben élünk. Szükségünk van arra, hogy mások segítsenek. Ne kioktassanak, azt nem szeretjük, de mások segítsenek. A Jóisten így jön be a képbe: úgy ad küldetést, hogy nem veszi el a szabadságunkat, hanem inspirál, ihletet ad, hogy merre tovább. Ha együtt dolgozunk, akkor sok szépet el tudunk érni, mert ő minden emberről megálmodja, mi legyen belőle. Hogyha azon az úton járok, amit Ő megálmodott: az a boldogság útja! 

– A közelünkben háború dúl. Ön úgy tartja:„az imádság az egyetlen és szükséges jó, amit bizalommal meg kell tennünk a békéért”. S azt is mondja:„kevés a kéz”. 

– A Covid után, mikor úgy-ahogy úrrá tudtunk lenni egy víruson, amely számtalan embert megölt, sok családtagunkat elveszítettük, picikét kezdtünk fellélegezni. Akkor jött ez az időszak, amikor nem vírus öl embereket, hanem ember öl embert. Ez borzasztó tragédia. Bízunk abban, hogy vége lesz ennek. De nem látjuk a végét. Azt is érzékelem, hogy picikét úgy hozzászoktunk. Például abból látom – gyűjtünk folyamatosan a menekülteknek, illetve folyamatosan küldünk ételeket, gyógyszerszállítmányokat Ukrajnába, Kárpátaljára –, azzal összehasonlítva, hogy mi volt az elején és mi van most: ég és föld. Tehát az ember hozzászokott: ja, hát, háború van, ja, vérengzés van… Nem szabad hozzászokni! Ha nem is minden órában, de egy nap egyszer meg kell nézni a híreket, nem szabad homokba dugni a fejünket. Látnunk kell, mi folyik. És mindent meg kell tenni a magunk erejéből, hogy ennek vége legyen! Az, hogy imádkozunk a békéért, mondhatjuk rá, csepp a tengerben. De a tenger is cseppekből áll. Meg a tó. A pocsolya is. Minden cseppből tevődik össze. Én hiszek, a sok kicsi sokra megy erejében. Nem szabad ebbe belekeseredni és feladni; szükség van a cseppekre!

 – A másik legnyomasztóbb sokunk számára: ez az iszonyatos gyűlölködés idehaza. Ezen miként lehetne változtatni? Úgy gondolom, hogy az erősebbnek illene engednie, gesztust kellene gyakorolnia a gyengébb, a kiszolgáltatott felé. 

– Maximálisan egyetértek. Nem lenne ennyi gyűlölködés meg belviszály, hogyha az okos engedne, látva azt, hogy a szamár úgyis szenved. Nagy szükség lenne a békére a lelkekben, mert nagy itt a békétlenség. A vezető emberek kezében vagyunk.   

– „A Szentlélek tüze égessen ki belőlünk is minden közömbösséget és elfogultságot az igazság iránt, és minden ellenérzést, rosszindulatot és gyűlöletet egymás iránt”, fogalmazott pünkösd kapcsán a már emlegetett Konkoly István néhai megyéspüspökünk. 

– Jézus utolsó beszéde, amikor tudta, hogy „néhány perc, és nem vagyok veletek”, az egy ígéret: „nem hagylak árván titeket”. Fog küldeni vigaszt, vigasztalót. „Föntről, a magasból érkezik az erősség lelke.” Nagy szükségünk van az erősség lelkére, és napjainkban leginkább talán a vigaszra. Ez nem úgy működik, mint az első pünkösdnél, szélzúgás és lángnyelvek; az egyszeri csoda volt. Hanem úgy, hogy a mi lelkünkbe, az emberek lelkébe száll a Szentlélek, és rajtunk keresztül, általunk tud vigasztalni. Tehát nem ölbe tett kézzel kell ülni, hogy ezt az illetőt majd ki fogja segíteni, vagy megvigasztalni, mikor jön majd el a galamb meg a fénycsóva? Nekünk kell odamenni. Ez bennünk van. „Az erő veletek van!” A léleknek az ereje. Csak használni kell, élni kell vele. Fel kell fedezni. Mindenkiben benne van. Ezt nagyon hiszem. Lelketlen világban csak úgy tudunk lelkesedni, hogyha egymáson segítünk. Legfőképpen pedig a felnövekvő generációknak, hogy boldogok lehessenek! Szükség van szentlelkes emberekre. Vannak bőven. Lehetnénk még többen!  

Szenkovits Péter