"A zene végül nem engedett el" - interjú Tarr Bernadett zeneszerzővel

A Weiner Leó Konzervatóriumban tanultál zeneszerzést, kilenc éve alkalmazott-zeneszerzés szakon végeztél a Liszt Ferenc Zeneakadémián. Fiatal korod ellenére közel 50 munkát jegyzel, melyek többsége bábszínházi előadáshoz készült.

Az akadémián alkalmazott zeneszerzést tanultam, ami elsősorban a színházi és a filmzenékre fókuszált. A képzés szorosan összefonódott az akkori Színház- és Filmművészeti Egyetemmel: Tallér Zsófia, az egyik mesterem jó érzékkel "dobott be" annak bábosztályába. Minden pénteken ott ültem a leendő bábrendezők és bábszínészek óráin, majd írhattam zenét a vizsgáikhoz. Beszippantott a bábművészet absztrakt világa – a vizsgákon sokszor lenyűgözve, tátott szájjal ültem –, akkor már tudtam, hogy nekem ez kell. 

Más szerep jut a zenének a báb-, mint a prózai színházban?

A legtöbb bábszínházi előadás, műfajából fakadóan, több zenét követel. Egy bábelőadásban egyenlő szinten van a zene, a képiség, a dramaturgia és a szöveg. Magyarországon a bábszínház, bár már egyre gyakoribbak a felnőttszínházi előadások, még mindig főként a gyerekekre épül. Az viszont öröm, hogy az előadások egyre sokszínűbbek, progresszívebbek: és ez így van jól, hiszen a gyerekek nagyon intelligensek és nagyon jól absztrahálnak, nyitottabbak, mint mi, felnőttek, akik egy csomó prekoncepcióval rendelkezünk. Persze a prózai színházban is van elmozdulás azoktól az időktől, mikor a zenének csak átkötő szerepe volt: manapság jellemzően szorosan együtt dolgozik a rendező és a zeneszerző.

Van lényegi különbség a gyerek- és a felnőttszínházi darabhoz írt zene között?

Szerintem nincs, az előadás a rendezői víziót, világot szolgálja – bár erről vannak viták a szakmában. A Tom és Jerry rajzfilmnek például Schönberg nagy tisztelője, Scott Bradley
szerezte a zenéjét, mégsem hőkölünk hátra, hogy micsoda komoly, bonyolult hangszerelés ez! Csak azt érezzük, hogy csodálatos. Egy szó sem hangzik el, a zene kíséri le a cselekményt, a dramaturgiát, és működik. A bábszínházban is ez a helyzet: mindegy, hogy tikfa szól éppen vagy hegedű, a lényeg, hogy szolgálja az adott jelenetet. A gyerekek egyben élik az előadást, és nem fognak a fejükhöz kapni, hogy ők nem ehhez vannak szokva... Azt pedig csodálatos látni egy-egy bemutatón, hogy a nézőtéren – belemerülve a történetbe –hogyan kezdenek el a zene ritmusára mozogni.

Édesanyád, Tarr Erika újságíró, édesapád, Tarr György restaurátor-művész, nagybátyád, Tarr Béla elismert filmrendező. Nagyszüleid id. Tarr Béla, a Magyar Állami Operaház neves díszlettervezője és Tarr Mari, a Madách elismert súgónője voltak. Teher vagy áldás ilyen családba születni?

Nem egyszerű, sokrétű kérdés ez. Eleve maximalista-perfekcionista ember vagyok, magammal szemben erős elvárásaim vannak, és ez a családi örökséggel együtt dolgozik. 
Tanultam rajzolni – valami csurrant-cseppent az édesapámtól –, zongorázni. Az irodalom, a jelmeztervezés, a színművészet, az iparművészet is érdekelt, viszonylag későn is döntöttem a zeneszerzés mellett. Mert, bár több mindent kipróbáltam, a zene volt az, ami végül nem engedett el. 

Hogyhogy nem zongoraművész lettél?

Gyűlöltem gyakorolni, tudtam, hogy előadóművész nem leszek. Kilencéves lehettem, mikor először improvizálgattam magamnak – valamiféle nyálcsorgatós flow-élményt jelentett ez számomra akkoriban –, a szüleim otthon nem is tudtak róla. Az is feltűnt, hogy mikor zenét hallgattam, gyakran képek, történetek elevenedtek meg a fejemben. És persze a zeneszerzés is egy szakma, amit alaposan meg kell tanulni: nem úgy működik, mint a filmeken, hogy az ember ül a zongoránál, és vár az ihletre. Mert az néhány esetben jön ugyan, de az alkalmazott területen, ahol határidőre kell gyorsan, jól dolgozni, a munka a tehetségen mellett a szakma ismeretén múlik. És ha mindemellett a rendező kellő szabadságot, bizalmat ad nekem, az nagyon jó eredményhez tud vezetni.

A Klasszik Rádió – ahol az alkalmazottak mellett a saját zenéidet is játsszák – „2024 legjátszottabb kortárs magyar zeneszerzői” listáján a 17. helyen állsz. Hogyan jellemeznéd a saját zenéd?

Jellemzőek rám a minimalista megoldások, a repetitív zenék, és nagyon hiszek az experimentális zenében. Világában, hangszerelésileg az elektronikus zene is foglalkoztat.

Van olyan mese, történet, amihez szívesen írnál zenét?

Peter S. Beagle Az utolsó egyszarvú című regénye meghatározó volt számomra, a 80-as években rajzfilm is készült belőle: elvarázsolt, lírai, kicsit melankolikus világa közel áll hozzám. Kiválóan fel lehetne dolgozni nagyzenekarral, akár bábbal is. A görög regék, az északi mesék is megfognak, de Boldizsár Ildikó könyveit is nagyon szeretem.

Kétéves lesz a kislányod. Ő is muzikális?

Sokféle zenét hallgatunk otthon, a kislányom mindenre, még a centrifugára is táncol, remek a ritmusérzéke. Amióta édesanya lettem, nagyon megváltozott az időbeosztásom, de volt már bemutatóm a születése óta – megnyugodtam, hogy így is működik.

Nem lehet könnyű ma Magyarországon a zeneszerzői lét (sem).

Csak a zeneszerzésből nem lehet megélni, több lábon kell állni: a legtöbb kollégám iskolai keretek között vagy magánúton tanít. Én is terveztem, hogy ledoktorálok és tanítok a régi színművészetin, de sok minden másképp alakult, az egyetem sorsa is. Kicsi ez az ország, és szűkülnek a lehetőségek, de rettenetesen sok itt a tehetséges, még mindig lelkes ember. Azt hiszem, ahogy fogy a levegő, több szükségük van az embereknek a művészetre, a színházra, a zenére. Amikor látom, hogy hittel, nagy erőkkel megcsinálunk egy előadást, és van gyerek, akinek ez az első színházi tapasztalata, amitől talán kapott valamit, ami talán nyomot hagy benne – az erőt ad.

Tar Patrícia

Fotók. Nagy Jácint