Állványok és barokk csodák magasában Tarr György restaurátorral

Édesapja id. Tarr Béla a Magyar Állami Operaház neves díszlettervezője volt, édesanyja, Tarr Mari a Madách elismert súgónője, testvére Tarr Béla filmrendező. Könnyebben vagy nehezebben bontakozhat ki egy ízig-vérig művészcsaládban a legkisebb gyermek tehetsége?

Gyermekkoromban még nem voltak plázák, a családok múzeumba jártak. Engem a szüleim mindig elvittek a Szépművészeti Múzeumba és a Nemzeti Galériába, melyek fantasztikus légköre már akkor is erősen hatott rám. Mindig szerettem rajzolgatni, rendkívül érdekelt a hadtörténelem, így állandóan lovas huszárokat meg indiánokat rajzoltam – ez elindított valamit, amire a szüleim felfigyeltek. Az egész család színházi volt, így érettségi után egy évet dolgoztam az Operaház díszletfestő-műtermében, ahol rájöttem, ez nem az én világom. Rám a régi képzőművész mesterek voltak, vannak elképesztő hatással, így a Magyar Képzőművészeti Egyetem Restaurátor Tanszékén diplomáztam, falképre szakosodva. Bernadett lányom, aki zeneszerzőként végzett a zeneakadémián, rajong a színházért: színdarabokhoz ír zenét, a fiam pedig operatőr lett, neki a filmezés a mindene.

Rengeteg munkáját jegyzik az Esztergomi Főszékesegyháztól a székesfehérvári Romkerten át a szombathelyi Püspöki Palota díszterméig. Az első munka, a vasszécsenyi római katolikus templom rekonstrukciós festése is Vas megyéhez köti.

Harmincöt éve dolgozom a Római Katolikus Egyháznak – a magyar műemlékek nagy százaléka az ő kezükben van –, a Váci Egyházmegyében van 35 munkám. A Szombathelyi Egyházmegyében kilenc templom belső festését és restaurálását végeztem el, így kerültem dr. Perger Gyulának, a Szily János Egyházmegyei Gyűjtemény és Látogatóközpont igazgatójának ajánlására 2018-ban a Püspöki Palotába. Gyula atya hihetetlen intellektusával, felkészültségével a motorja az egyházmegye művészeti tevékenységének.

Hamarosan végéhez ér a Püspöki palota Maulbertsch festette díszteremmennyezetének restaurálása, a művész születésének 300. évében. De nem ez volt itt az első feladata.

A palota Szent Pál termében kezdtem a munkát, az eredetileg osztrák, majd soproni polgárrá lett Stephan Dorffmeister hatalmas tablóinak restaurálásával, melynek során a festmények fantasztikus részletei váltak láthatóvá. A munka sikeres volt, így 2019-ben nekifogtam a díszterem mennyezetének restaurálásához, melyet Franz Anton Maulbertsch Isteni Gondviselés allegóriája díszít. A mennyezetből akkor már 40 négyzetméternyi elvált a födémtől, mondhatni, valóban az isteni gondviselés őrködött fölötte, hiszen utólag láthatóvá vált, hogy bármelyik percben leszakadhatott volna a koncerteknek is helyet adó teremben. A helyiséget óriási eróziós pusztulások érték a hatalmas beázások miatt, két korábbi esztétikai beavatkozás volt ennek korrigálására: egy 1893-ban, és egy II. János Pál pápa 1989-es látogatása előtt. Az 1893-as munka viszont koncepcióban változtatta meg az oldalfalak esztétikumát, teljesen elszürkítve azokat. A márványoszlopok mályvás-rózsaszínes színüket most újra visszanyerték – ez volt az eredeti Maulbertsch-világ.

Rendelkezésre álltak dokumentumok, melyek segítették a hiányzó részletek restaurálását? 

Dokumentumok híján a hiányzó részek rekonstruálása a tisztítás során előkerült fragmentumok alapján történt. A restaurálás definíciója így hangzik: a restaurált műtárgy esztétikájában zavartalan, történetiségében hiteles, anyagában megőrzött, ugyanakkor magán viseli a restaurátor által hozzáadott művészi értékeket. A jó restaurátor ezekhez igazodik. 

Nehéz Maulbertsch képeit helyreállítani?

Maulbertsch művészete nem változott sokat az élete során: a rokokótól indult el, amit a 18. század 30-as éveitől a bécsi képzőművészeti akadémián magába szívott. Az intézmény a klasszikus francia és itáliai barokkot ötvözte, majd az itt feltűnő Paul Troger tiroli festő feloldotta ezt végtelen expresszionizmusával – mindezek hatottak Maulbertschre is. 
Szabadon bánt az allegóriákkal, viszont vannak visszatérő sematizmusai, kedvenc témái közé tartozik például Mária mennybemenetele, melyet pályája végén fantasztikus virtuozitással festett meg – a gazdag színezés és formavilág is jellemzi művészetét. Szombathelyi falfestményeit, ez bizonyítást nyert, alla prima festette, azaz aláfestés, lazúrozás, kartonozás nélkül, azonnal. Odaállt, és festett. Előfordulnak nála is elrajzolások, ám nem lehet tudni, képeibe a szerzőtársai mennyire nyúltak bele.

A használt anyagok szempontjából tudott autentikus lenni?

Igen, Maulbertsch mésszel festett: a kötőanyag és a festék alapanyaga a mész, amibe vízben oldott porfestéket kevert – ez ma is kivitelezhető.

Felismerne egy Maulbertsch-hamisítványt?

Nem biztos. Erről van egy hiteles történet: mikor Maulbertsch 1796-ban meghalt, éppen a szombathelyi székesegyház freskótervén dolgozott, Szily János megbízására: a püspök a művész apósát kérte, javasoljon valakit a munka elvégzésére. Joseph Winterhalder lett az ajánlott festő, aki hitelesen, egy az egyben vissza tudta adni Maulbertsch elképzelését – a szentély, a nagykupola és a két mellékhajó képei az ő munkáját dicsérik.

Feltüntetheti a munkáin a névjegyét? Akár sub rosa, valamiféle titkosan elhelyezett jel formájában?

Nem, a restaurátorok ilyen szempontból névtelenek. Dolgoztam együtt a szakma nagy doyenjeivel – Kissterenyei Ervin és Pintér Attila közreműködtek például a díszterem restaurálásánál –, bennük sem volt ilyen igény. Saját templomfestési tervek kivitelezésénél előfordult, mikor a megrendelő direkt kérte.

Ehhez a munkához meg kellett tanulnia „maulbertschül” festeni?

A diplomámban ez áll: festő-restaurátor művész, tehát nem vagyok festőművész, bár nagyon alapos képzést kaptam, hiszen egy jó restaurátornak nagyjából olyan szinten kell festenie, mint az eredeti szerzőnek. Persze senki nem fest úgy, mint Rubens, de ha van egy belső indíttatás, egy intellektus, egy felkészültség, megfelelő hozzáállás, akkor az embert ezt nagyon jól tudja csinálni.
Jelen esetben óriási szerencsém, hogy Maulbertsch gyerekkorom óta szívem egyik csücske. 1974-ben láttam a Szépművészeti Múzeumban a Maulbertsch és kora című kiállítást, melyet Garas Klára, azóta elhunyt európai hírű művészettörténész, a magyar barokk egyik feldolgozója rendezett. A tárlat a festő 250. születésnapja alkalmából jött létre, s míg szüleim húzták a szájukat erre a barokk-rokokó világra, engem szívem ütött. Ez a szeretet a korszak, a stílus iránt azóta is megmaradt, sőt, növekedett. Ajándék volt nekem ez a szombathelyi munka, és hálás vagyok Gyula atya bizalmáért, amiért én végezhettem el. 

Tar Patrícia

Fotók: Nagy Jácint