Ami jó, azt tovább kell adni: a Kőszegi Mézeskalács Szakkörnél jártunk

Mikor belépünk az ajtón, a méz, fahéj, szegfűszeg illatát, na meg a jóleső meleget is  megérezzük: bár még csak a második gyertyát gyújtottuk meg az adventi koszorún, azonnal megérint a közelgő ünnep a mézeskalácsosok műhelyében. A szakkör tagjai azonban nemcsak télen, hanem, a forró nyári hetek kivételével, egész évben találkoznak keddenként, hogy együtt készítsék el a hagyományos süteményt, meséli Gelencsér Ildikó, a szakkör megálmodója és vezetője. S ahogy hallgatjuk őt és a többieket, és kortyoljuk a teát, egyre világosabbá válik, hogy egy női körbe csöppentünk, ami többről szól, mint a gyúrás, szaggatás, sütés és díszítés. Míg megsül a mézes édesség, sok minden szóba kerül: a könnyebb és nehezebb történetek, a bohóságok és a lélek terhei is kioldódnak, az édes illattal könnyebben szállnak egy-egy kedd délutánon.  

Mesterség és közösség

Negyedik éve működik a Kőszegi Mézeskalács Szakkör: a történet, mint oly sok másik, a Coviddal vette kezdetét. A bezárások, így a Jurisics váré is, különösen nehezen érintették azoknak az életét, aki folyton pörögnek: Ildikó, aki a Jurisics-vár Művelődési Központ szakmai igazgatóhelyettese és a Várszínház művészeti vezetője, a kezdetben jóleső lelassulás után kezdeni akart valamit az energiáival. Akkor jött szembe vele az ASzakkör országos programsorozat oldalán több népi kismesterség között a mézeskalácsozás: a portál leckéit, foglalkozásait végigkövette, receptjeit kipróbálta – a klasszikus mézeskalácstól a töltött puszedliig. Ezzel párhuzamosan  egy női kör létrehozása is szerepelt a tervei között, ahol – ne tessék semmi misztikusra gondolni – sütnek, hímeznek, együtt vannak a tagok: a Nemzeti Művelődési Intézet (NMI) programjában pedig ez a kettő nagyszerűen összekapcsolódhatott.

Gelencsér Ildikó (balról), a szakkör megálmodója és vezetője

A szakkör azóta, több állandó és néhány új taggal, 10-15 fős létszámmal működik: mindig van mozgás, de fontosnak tartják, hogy olyan ember csatlakozzon hozzájuk, aki a közösségükbe belepasszol. – Nyilván mindannyian mások vagyunk, de az alapok ugyanazok – mondja Ildikó: hiszen a keddi összejövetelek nem csak arról szólnak, hogy mézeskalácsot sütnek. Amellett, hogy erről is rengeteget tanulnak egymástól és a közös tapasztalatból, hogy kikísérletezték, milyen az igazán jó máz vagy a tésztavastagság, hogy pizzát, rétest és macaront is készítettek már, ami igazán értékessé teszi az együttléteket, az a közösség. 

Édes magyar népmesék

Összetartó közösség nélkül valószínűleg az sem történhetett volna meg, hogy az NMI által idén meghirdetett „Egyszer volt, hol nem volt...” a magyar népmesék varázslatos világa elnevezésű alkotói pályázatra beérkezett művek közül a Népművészeti Egyesületek Szövetsége (NESZ) szakértő zsűrije kiállításra javasolja és kategóriájában a legjobbnak minősíti a kőszegi pályamunkákat, melyeket  márciusban az NMI lakiteleki székházában, majd a Jurisics várban mutattak be. Amikor megnézzük a vitrinben a „népmesés” darabokat, újra megerősödik bennünk, hogy a mesterség, különösen, ha a posztmodernben őrzi és műveli a hagyományt, magatartás, tett és művészet is.

A Népművészeti Egyesületek Szövetsége által díjazott alkotások a magyar népmesék jegyében

A királykisasszony jegyei, az Életfa, Király Kis Miklós, Egyszer volt, hol nem volt, Mese, mese mátka elnevezésű, magos-rátétes és írókázós technikával készült mézesek míves táblaképek, melyek az összehangolt munkát dicsérik. Ezek voltak az első olyan darabok, melyeken a szakkör tagjai közösen dolgoztak – ezt is meg kellett tanulni. A kinyomtatott rajz alapján ki tekerte, ki sodorta a tésztát, ki tűvel rakta a magokat, melyek mindegyike precíz glédában, hegyesebbik felével egy irányba néz – a művészi mézeskalács nemcsak szeretettel, de gondosan, fegyelemmel, figyelemmel is készül. 

Pásztor, huszár, tükrös szív

A hagyományt mindig szem előtt tartják: többféle technikát is kipróbálnak és változatos formák kerülnek ki a kezeik közül, de a díszítésnél csak azokat a mintákat, motívumokat használják, melyeket a kultúránkból hozunk. – Szakkörvezetőként az is dolgom, hogy ebbe az irányba terelgessem a munkát – mondja Ildikó, akivel közben azt is tisztázzuk, hogy megkülönböztetünk magos-rátétes mézeskalácsot (ezek a „csendes szakkörökön” készülnek, olyankor mindenki némán, lelassulva, befelé figyelve dolgozik), ütőfás mézeskalácsot (ennél fába faragott formába nyomkodjuk bele, majd ütögetjük ki a tésztát), és a kiszúróval készült mézesbábot – mindháromnál ugyanazokkal az alapanyagokkal, csak más-más arányban dolgoznak.

A jó alapanyag fontos, de a méz mindig legyen vegyes virágméz, abból lesz igazán jó a sütemény. A mézest mindig az ünnepkörökhöz igazítják, mert, bár a karácsony süteményeként van jelen a köztudatban, húsvétkor is került a régi magyar családok asztalára – olyankor nyúl, bárány, tojás alakban. Ildikó elárulja, személyes kedvence egy nagy hintaló-kiszúró, de régi ütőfákat is őriz otthon: fafaragóknál, vagy, ha szemfülesek vagyunk, bolhapiacon is fellelhetünk ilyet. Ütőfás mézeskalácsból lovashuszár, pásztor, baba, gitár, kard is díszeleg a műhely vitrinjében, de tükrös-piros szíveket is készítettek már a szakkör tagjai.

Ami jó, azt tovább kell adni

A kőszegi szakkör gyakran adományoz, különösen karácsony táján, mézesbábot: most éppen a kőszegi Karitásznak szánt darabokat készítik, díszítik az asztaloknál, kismadár, szív, csillag, gomba is kerül a csomagba, és gyakran előfordul, hogy ovisokat örvendeztetnek meg az édességgel.

A gyereknapon, már hagyomány szerint, a kicsikkel együtt díszítik a kisült mézesbábokat. Kérdésünkre, miszerint van-e olyan, aki a keddeken kívül még otthon is süt mézest, szinte mindenki felteszi a kezét: ezt nem lehet megunni, annyi lehetőség van az elkészítésében, csak el kell kezdeni, és megtapasztaljuk – teszik hozzá, nem beszélve arról, hogy az otthonnak is jár a mézeskalácsillat – a konyhában és a karácsonyfa ágain. A receptek nem titkosak, ami jó, azt tovább kell adni, vallja Ildikó, mi pedig örülünk, mert ki ne kapna kedvet a mézesbáb vagy a szilvalekváros puszedli elkészítéséhez egy ilyen délutánon.

Itt minden ehető, kivéve a Jurisics tér

Az idei adventre Kőszeget is megajándékozták: szeretett városuk egy csodálatos ,,szeletét”, a Jurisics teret készítették el mézeskalácsból és belesütött szeretetükből. Az alkotás két hónapon át készült: rengeteget dagasztottak, sodortak, mértek, sütöttek, díszítettek, nevettek és ötleteltek: elsőként az épületek (köztük a Sgrafittós ház is, rajta az Ottlik Iskolájából is ismert Szent Pál-idézettel), majd a macskakő készült el (mikor ezt meséli Ildikó, többen felnevetnek, valószínűleg nem lett elsőre ilyen pofás a dolog), a kút, majd a Mária-oszlop, végül a tavasztól őszig a téren ülő és horgoló Annus nénit is megformázták. A mézeskalácsteret, ami, bár ehető, kivételesen nem fogyasztásra készült, most a helyi Biotéka kirakatában nézheti meg az arra járó. 

A kőszegi Jurisics tér - mézeskalácsból

Karácsony közeledtével más-e a hangulat a szakkörben, kérdezem végül, a válasz pedig az, hogy számukra minden keddi összejövetel egy kicsit karácsony, mert ilyenkor lelassulnak, s olyan emberekkel tölthetik az időt, akikkel együtt lenni ajándék. Búcsúzunk, megköszönjük a kőszegi mézeskalácsosok vendéglátását, ami arra emlékeztetett, hogy a közelgő ünnep nem a háztartás, hanem az együttlét és a békesség ünnepe.

(A Kőszegi Mézeskalács Szakkör tagjai:
Dóra Ildikó, Frank Szabolcsné Szilvi, Kenézné Laki Barbara, Kissné Rentkó Zsuzsanna, Kolnhofer Ildikó, Moldvainé Bagoly Anett, Neudl Mariann, Némethné Nagy Anikó, Nickl Renáta, Sebestyén Gabriella, Szél Judit, Szigeti Vanda, Szakkörvezető: Gelencsér Ildikó.)

Tar Patrícia

Fotók: Nagy Jácint