Nagy bejelentést tett Azahriah Szombathelyen: lehet, hogy soha többé nem ad interjút

Ahogy arról lapunk is beszámolt, szombaton Szombathelyre is elhozta vadonatúj, félig dokumentum-, félig fikciós filmjét Azahriah, azaz Baukó Attila. A Mi vagyunk Azahriah a Puskás Arénás jegyeladástól a tripla teltházas koncertig követi Magyarország jelenleg legnépszerűbb előadóját, benne egy kis csavarral, hogy mégse csak egy tipikus dokumentumfilm legyen – a siker pedig nem maradt el, csordultig telt a Savaria Mozi nagyterme.

A közönségtalálkozó „hivatalos részéről” már beszámoltunk, most pedig eláruljuk azt is, mi mindenre voltak kíváncsiak a szombathelyi rajongók. Mihelyst elhangzott az a mondat, hogy jelentkezzen, akinek kérdése van Azahriah-hoz vagy a stábhoz, több tucat kéz a magasba lendült.

– Atihoz lenne kérdésem. Ugye bejelentetted, hogy egy időre visszavonulsz a zenéléstől, és hogy teljes egészében a pihenésre szeretnél koncentrálni. Vagy előfordulhat, hogy esetleg Paul Street visszatér valamilyen formában? – szólt az első szerencsés kérdése, utalva a fiatal énekes YouTube-csatornájára, ami beindította karrierjét.

– Na, jól belekérdeztél már most az elején. Hát, kéne szerintem, ideje lenne már legalábbis. Nekem egyébként borzasztóan imponál, hogy nem ez az első alkalom, hogy ezt a kérdést megkapom, és nagyon jó, hogy ennyi idő után, amikor már kb. haldoklóban lenne a csatorna, sok helyről kapom azt, hogy kíváncsiak az emberek. Szóval kéne csinálni. Jó, nem teljesen abban a formában, ahogy eddig, de már kitaláltam, hogyan lehetne folytatni. A pihenés abszolút nem a pihenésről szól, hanem arról, hogy több idő legyen arra a munkára, amit a koncertek mellett nem lehet csinálni, és emellett nagyon igyekezni fogok, hogy ezt a platformot is fenntartsam. Ott vannak például az interjúk, meg ilyenek, ez egy olyan dolog, amire fél éve jöttem rá, hogy semmi szükség az égvilágon. Sokkal szentebb, őszintébb és szebb dolog az, hogy egy videóban elmondom a nézőknek, akik követnek a YouTube-on, hogy mit gondolok erről meg arról. Nem kell köztes út, nem kell egy nagy újság, ami aztán majd úgy fogja átformálni az én mondandómat, ahogy akarja, csak azért, hogy a saját narratíváját erősítse. Ezt meg lehet úszni például, ha a YouTube-on beszélek – árulta el.

– Azzal szeretnék kezdeni, hogy hatalmas rajongó vagyok. Voltam a Puskásban háromszor, a Szigeten is voltam és a Budapest Parkban is. És az a kérdésem, hogy ugye a jövőben majd, amikor visszatérsz koncertezni, azért fog-e változni egy kicsit a setlist, mert eléggé hiányoltam a Tartaroszt, meg a Delíriumot. Szóval ez a kérdésem, meg ha esetleg lenne idő a végén, kaphatnék egy aláírást a pólómra?

– Természetesen. Mert ha már szünetet engedünk meg magunknak, akkor az azért van, hogy valami másabb hangulatú dolog szülessen. Nem teljesen más, de azt a hangulatot követve, ami eddig bejött az embereknek, amire egy koncerten azt mondták, hogy fasza vagy színvonalas, azt szeretném 110%-ra emelni. Ez amúgy nem annyira nehéz, mint ahogy gondoltam, csak nagyon egyben kell működnie mindennek, úgyhogy erre kell a plusz idő, hogy mindent ki tudjunk találni, hogy amikor legközelebb színpadra lépünk, akkor az a lehető legjobban működjön. Mondjuk legyen hosszabb a koncert, de akár kevesebb zenével, csak az legyen nagyon jól kidolgozva – ilyen átvezető, olyan plusz réteg hozzáadva –, és ne az legyen, hogy elunja magát az ember, hanem minden pillanatban legyen valami, ami leköti a figyelmét. Van, ami a szemnek az ingere, van, ami a fülnek, de azt hallják, amit látnak, az a fő cél, hogy minden egyben működjön. Nagyon szívesen aláírok mindent, de erre a beszélgetés végén tudok időt szánni majd, hogyha ide gyűlünk. Azt el akartam mondani, hogy köszönöm szépen mindenkinek, aki eljött, nagyon jól esik, meg szerintem az egész stáb nevében is beszélhetek: köszönjük, hogy bizalmat szavaztatok a filmnek, ez egy nagyon jó élmény.

– Én elsősorban azt szeretném kérdezni, hogyan éled meg, hogy ilyen sikeres vagy? És hogy a végén csinálhatnánk közös képet?

– Csinálhatunk, persze. És nagyon jól érzem magam.

– Sziasztok! Én elsősorban szeretném megköszönni, hogy eljöttetek, és gratulálok ehhez az alkotáshoz, természetesen köszönjük azt a sok-sok emléket és élményt, amit kaptunk. A kérdésem igazából az lenne, hogy van-e időd, hogy az érzelmeid utolérjenek, hogy átéld ezt az egészet, amit mondjuk egy koncertélmény adhat? És itt nem feltétlenül a Puskás triplára gondolok, mert a csapból is az folyik, hanem sokkal inkább a picit családiasabb légkörű koncertekre, mint például amilyen a pozsonyi volt, mert szerintem az sokkal, de sokkal nagyobbat ütött –, legalábbis nekem, mint nézőnek.

– Én is azt gondolom egyébként, hogy ez egy másabb fajta élmény, lehet, hogy valamilyen szinten jobb is. Az, hogy volt-e időm feldolgozni mindezt, az majd jön idővel, nem akarom erőltetni. Mindenkivel történik ezeregy dolog egy nap. Mondjuk nem biztos, hogy ekkora kaliberű, mert ha azt nézzük, én nagyon sok ember előtt fellépek. De valaki meg elmegy dolgozni, és baszogatja a főnöke egész nap, vagy rossz munkatársakkal van körülvéve, ez még súlyosabb dolog szerintem, amit fel kell dolgozni, és nem biztos, hogy az ember foglalkozik ezzel abban a pillanatban, amikor átéli. Az is rossz, ha elnyomja, és ez a frusztráció csak marja, aztán majd valamikor a felszínre tör. Nekem is majd meglesz erre a megfelelő idő és alkalom, most a zenekészítésre akarom feltenni az összes időt, ahelyett, hogy pszichoanalizálom magamat, mert az csak több kérdéshez vezet. Ha megtalálok egy választ, hogy ezt hogyan éltem meg, akkor abból jön még plusz 10 kérdés, hogy akkor ez meg az miért volt, vagy ezt miért érzem. Szerintem a zene egy tök jó terápia, amin keresztül lehet kommunikálni. Tehát ha érzek valamit, akkor az a zenében átmegy valamilyen szinten, akár a szövegben, akár az éneklésben vagy a hangulatban, de feldolgozni ezt az egészet szerintem csak később lehet, ha ez elmúlik.

– Sziasztok! Először is szeretnék gratulálni a filmhez. Szerintem fantasztikus volt. Kicsit remeg a hangom, mert – őszinte leszek –, a fülemben, az autómban, otthon csak te szólsz. Említetted a filmben, hogy te azt már sikernek éled meg, ha valakire hatással voltál, úgyhogy ez már az, mindenképpen hatással voltál rám. Említetted Billie Eilish-t. Te mennyire látod azt valósnak, hogy egy olyan kis országból, mint Magyarország, egy olyan szintű sikert el tudj érni, mint ő, és szerinted ez mennyi ideig tartana?

– Hát még mindig nem tudok úgy beszélni, hogy annyi eredmény lenne mögöttem, hogy ilyen témákhoz jogosan tudjak hozzáfűzni valamit. De az egy tök érdekes dolog, hogy amikor 2021-ben elkezdtünk koncertezni, Debrecenben hallottam egy hangmérnöktől, hogy „Á, Magyarországon még senkinek nem sikerült nagy slágert csinálnia”, én meg mondom, „miért nem?”. Egyrészt ez is motiváció lehet arra, hogy ez működjön, de nem rajtam fog múlni, hanem a zenéken, amiket csinálok, aztán vagy befut külföldön, vagy nem. Visszacsatolva a Billie Eilish-os példára, amit mondtam, amikor én 15 éves voltam, ő 16 és akkor már voltak 100 milliós klipjei, azért az más kaliber. Azt is el tudom képzelni, hogy amikor hiába van valakiben van ambíció, motiváció, erő és tehetség, hogy alkosson valami jót, és aztán látja, hogy ő már nem tudom mennyi idős, és egy sokkal fiatalabb mekkora sikereket elér, az tökre tudja demotiválni. Szóval nagyon rossz irány, időhöz mérni a dolgot, mert frusztrálja az embert folyamatosan az, hogy telik-telik-telik, és nem lehet már visszaforgatni. Nem szabad Billie Eilish-hoz hasonlítani senkit, és hozzám sem szabad semmilyen magyar feltörekvő előadót, mert a siker az nagyon jó, ha van, de ez az alkotásnak csak egy velejárója, és nem szabad, hogy ez legyen a fő ok. A fő ok az kell, hogy legyen, hogy adjon valamit az ember.

– Ati, ha egyetlen mondatban összefoglalhatnád, mit szeretnél ezzel a filmmel üzenni nekünk?

– Szerintem a legfőbb üzenet az még válaszra vár. Túlságosan hamar jött a siker ahhoz, hogy még felhúzzam egy nagy üzenetre a karrieremet, vagy ezt a filmet. Van sok dolog, amit gondolok, de előbb-utóbb mozgalomnak kell lennünk ahhoz, hogy legyen egy mottónk vagy egy üzenetünk. Most nem tartunk itt, most szórakoztatási célból csináljuk azt, amit csinálunk, én is, a menedzsment is és akik ezt a filmet is csinálták. Az üzenet az nem egy olyan dolog, amit én átadok neked. Nagyon remélem, hogy lesz ilyen, hogy lesz egy olyan dolog, amit tudok mondani majd a színpadon úgy, hogy úgy érzem, a szívügyem, hogy nem lesz olyan ember a közönségben, aki ezzel nem értene egyet, mert mindenkinek a szívügye. Most még nem találtam ilyen dolgot, tudom, hogy érdemes foglalkozni ezzel, tudom, hogy érdemes ezt a népszerűséget valami jóra fordítani, hogy ne csak örömet okozzunk egymásnak, hanem álljunk ki valamiért. Ez még odébb van, fiatalok vagyunk ehhez – legalábbis én.

– Én annyit fűznék hozzá gyorsan, hogy amit a legtöbb helyről hallottam idáig, és amit én is érzek, hogy talán az inspiráció a legfontosabb üzenete. Magam körül is láttam egy csomó embert, akiket rettenetesen inspirál, hogy ami az Atival történt, az lehet, hogy mással is meg fog történni, és nagyon jó hatással van rájuk. Szóval nekem a film üzenete az inspiráció. De a szabálytalanság is egy jó irány, hogy nincsenek sémák, amikre építeni kell, hanem bármit lehet csinálni. Az ember saját magának teremtse meg azokat a gátakat, amiken belül dolgozik, ne az előtte lévő embereknek a perspektívája határozza meg azt, hogy min belül dolgozik. Ez egy nagyon fontos dolog, mert ebből lesznek az igazán őszinte alkotások, akár film, akár zene, akár szobrászat, bármi.

– Sziasztok! Először is szeretnék gratulálni a filmhez, illetve az eddigi sikereidhez. Elhangzott az, hogy a fiatalok választják az ikonokat. Viszont a te zenéd, a sikered minden korosztályt megérintett, az érettebb korosztályt is. Mit szólsz ehhez?

– Köszönöm szépen a kérdést. Felfoghatatlan, ami rázúdul az emberre ilyenkor. Viszont én követtem annyira a kommenteket meg a cikkeket, meg én magam is azt tapasztaltam egyébként, hogy a velem egykorúak szerettették meg az idősebb korosztállyal ezt a fajta zenét. A legtöbbektől azt hallottam: a lányom hallgatott, és azóta már én is nagyon szeretlek. Ez nekem a legnagyobb elismerés.

– A legszebb és legfontosabb dolog, amit a zenében el tudok érni, az az, hogy biztonságot, megnyugvást ad az embereknek, és ösztönzi a saját művészetük kiteljesítésére. A második legnagyobb eredmény pedig szerintem pont az, hogy korosztályokon átívelő lett ez a siker. Ez egy gyönyörű dolog, és nem is tudom még pontosan hova tenni. Most is, ha szertenézek ebben a gyönyörű moziteremben – ilyen mozitermek nincsenek amúgy Pesten, tök hangulatos meg minden – látom a különböző korosztályokból az embereket. Ez egy tök nagy eredmény szerintem, és nagyon boldog vagyok, hogy ezt sikerült a zenével elérni. Volt a metál, volt a Black Sabbath, meg ilyenek, és akkor jöttek az idősebbek, és mondták, hogy ez nem jó, ez a sátán zenéje, mondjuk én is megkaptam ezt, szóval tök mindegy. A lényeg, hogy korosztályokat egyesít ez a zene és nagyon igyekezni fogok, hogy ez így maradjon, mert én is azt gondolom, hogy a zene nemcsak korálló, hanem időálló.

– Én azt szeretném kérdezni, hogy honnan jött a művészneved, az Azahriah?

– Van egy tök jó dokumentumfilm, ami összedobja egy heti 100 dollárt kereső amerikai pizzafutár csávó és egy nagy kriptovaluta-befektető életét, aki meg ilyen 100 000 dollárt keres havonta. De ilyen mindennapos dolgok tekintetében, melyikük hogyan él, de nem arról szól az egész, hogy az egyik hős, a másik meg gonosztevő. Na és ezt a pizzafutár csávót Azahriah-nak hívták, nekem meg nagyon tetszett ez a név. Utánanéztem, hogy mit jelent – bárki utána tud nézni – és amikor elolvastam, úgy éreztem, hogy ez egy általános életvitelszerű dilemma, amire nem biztos, hogy az ember élete végére választ kap. És mivel azt éreztem, hogy ez így ki tud tartani örökké, és jól hangzik a név – ez volt a legfontosabb, hogy legyen csengése –, akkor eldöntöttem, hogy ezt így magamra aggatom. Ennyi. Köszönöm szépen a kérdést.

– Szerintem nem a sátán zenéje, amit csinálsz, Attila. Mondom ezt azért, mert az egyházban dolgozom, igaz, Ausztriában. De két kérdésem van. Az egyik az Attilához is, meg a menedzsmenthez is, a másik pedig Attilához, mint zenészhez. Az első az lenne, hogy a karriered indulása óta ikonná váltál, ezt szerintem leszögezhetjük most már, és látjuk azt, hogy nagyon sokakat inspirálsz. Van-e felelősségérzeted, hogy mondjuk milyen üzenet megy át, hogy mi az, amit belőled kapnak? És a másik kérdés pedig, mint zenészhez szól: mondtad is, hogy az alkotás folyamatában nagyon sok irány van zeneileg, de gondolom szövegben is, meg tartalomban is. Van etikai, morális dilemmád néha, hogy „hú, ez nem biztos, hogy kéne, erre nem megyek inkább tovább”?

– Mármint a zeneírás folyamán? Úgy érted, hogy van-e olyan szöveg, mondjuk, amit nem szívesen, vagy kétszer meggondolom azt, hogy leírom-e? Hát nem tudom. Nekem nagy motiváció például Kanye West, aki leírja, hogy gondolkozott, hogy megölje a saját barátnőjét, családtagját. Ez egy elég szélsőséges példa, de én azt érzem, kell, hogy a szabadság kulcsa meglegyen, ez nagyon sok fiktív tűztől megóvja az embert, hogy bajt csináljon. Szerintem erre jók egyébként a lövöldözős meg agresszív játékok is, levezesse az ember azt az agressziót, ami alapvetően megvan ösztönösen. Például azon gondolkoztam most egy hete, hogy a húsevés egy macerás dolog, mert könyörtelenül el kell venni egy élőlény életét ahhoz, hogy az ember olyan ételhez jusson, amit egyébként most napi szinten, reggel, este, délután bever. Aztán ha belegondolok, hogy miért vannak a kocsmai verekedések, hogy miért van ennyi agresszív ember az utcán, eszembe jut, hogy lehet azért, merthogy az ösztön az megvan, és valahogy megkeressük a módját annak, hogy ezt levezessük. Szerintem a zene akármennyire művészi, meg egyébként ártalmatlan dolognak tűnik, pont jó arra, hogy ezt a sok gondolatot vagy ezt a sok dolgot, ami nem feltétlen agresszív vagy negatív, hanem lehet az egy boldogságforrás is, de sokszor összekeveredik az emberben és jobb, ha kijön ez a massza azelőtt, hogy az ember olyan dolgokban találná meg ezt a feloldozást, ami problémát okoz. Pont jók ezek a terápiás folyamatok, amikor zenét írsz vagy olyan játékkal játszol, ahol ezt kiadod.

– Úgy gondolom, hogy a felelősség része az nem a zenében kell, hogy megtörténjen, hanem minden, ami azután következik, mondjuk, hogy egy koncerten mit adok át. Erre azért igyekszem figyelni, meg arra is, hogy értékes legyen, amit az emberek kapnak tőlem, főleg, hogy ekkora figyelem hárul most rám. Én bármikor szívesen elbeszélgetek, találkozok valakivel, de most, hogy itt vagyunk és így tudunk beszélni, arra törekszem, hogy a lehető leghasznosabb dolgot tudjam átadni, hogy ne bulvártémát adjak az embernek. Nagyon sokan kíváncsiak arra, hogyan éltem meg ezt a Puskás triplát, hogy érzem magam amúgy, meg ilyenek, de ezek nem olyan kérdések, amik valóban kihatással vannak az engem hallgató emberek életére, vagy a világlátására. Nem adok semmi plusz információt, csak magammal kapcsolatban bulvárinfókat, ebből nem tanul senki. Úgy gondolom, fontos, hogy amikor nyilvánosság előtt szerepelek, akkor olyat tudjak mondani, ami építőjellegű, motiváló, mert ha az ember népszerűséget szerez, akkor ezt így a legérdemesebb kamatoztatni. Szívesen mondok ezt-azt, de azért annyi fegyelmezettséget én is próbálok tartani magamban, hogyha beszélek, akkor annak haszna legyen.

– Csak egy mondatot szerettem volna reagálni erre: mi teljes szabadságot adunk az előadóinknak, bármiről énekelhetnek. Meg kell érni erre a feladatra, nem szabad szajkózni beléjük ezt a hirtelen jövő felelősségtudatot. Ezt úgy szoktam mondani, hogy valaki egyik pillanatban pék és pékként alkot otthon, ír egy dalt a szerelemről, a következő pillanatban pedig már befutott és egy hónappal később már mindenki tőle kérdezi meg, hogy mi az élet értelme. Alapvetően szerintem a zenészek nagy része nem politikus vagy prédikátor, hanem egy egyszerű ember, akinek érzéke van a művészethez és szerintem túlzás elvárni ilyen dolgokat tőle. Viszont mi úgy gondoljuk, zenét írni, énekelni bármiről lehet, az sosem bűncselekmény, maximum egy vitára adhat okot. Ugyanakkor azért mégiscsak történnek ilyen-olyan gesztusok, amik szerintem aláhúzzák a társadalmi felelősségvállalást. Ajánlottuk már fel állatmenhelynek egy dal teljes bevételét és a filmben is lehetett látni ezt a gyermekotthonos személyes átadást. Szerintem ez mind nagyon-nagyon fontos, és a menedzsment is úgy gondolkodik, hogy ha lehet, akkor azért mindig adjunk vissza valamennyit a társadalomnak – zárta a beszélgetést Tóth Gergely.

Czömpöl Bianka

Fotó: Pataki Gergő